Felelőtlen, bűnös tudatlanság

A Korán megszentségtelenítésének híre futótűzként terjedt az egész iszlám világban. Spontán tüntetések és hivatalos tiltakozások érték egymást. A rövid időn belül sokadik mélyütést kapó mozlimok többször erőszakos formában reagáltak az amerikaiak lépése ellen, ismét elfoglalva ezzel néhány napra az újságok címlapjait. Washingtont a Newsweek által közölt írása nagyon rosszul érintette, hiszen számára létkérdés, hogy a véres kezű megszállóból sikerüljön demokráciát hozó erővé átalakítani imázsát. Az olyan híradások, miszerint amerikai katonák a Koránt lehúzták a vécén, nagyon sokat ártanak a nem titkolt washingtoni mosakodásnak.
A Newsweek gyorsan visszavonta cikkét, és ígéretet tett arra, hogy a jövőben különös érzékenységgel fogja figyelni az ilyen kényes témákban közölt írásait. Tette ezt többek között azért is, mert a kormányzat hirtelen erélyes hangon ítélte el a Korán megszentségtelenítését, s védelmébe vette az iszlámot. Ez azonban már nem tudott segíteni a helyzeten, s az tetézte a bajokat, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt jelentése szerint az ilyen esetek igenis megtörténtek, sőt a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) is megerősítette, amit mindenki sejtett. A gyors szerecsenmosdatás az eső után köpönyeg minősített esete volt. Lényegében mellékes, hogy a Korán megszentségtelenítése megtörtént-e, vagy csak egy hírlapíró fantáziája szabadult el. Az iszlám világ elhitte a Newsweek által írtakat, és ez az, ami valóban számít. Vajon az előítéletek miatt, amely az amerikaiakat körülveszi? Igen, minden bizonnyal, hiszen nem ez lenne az első eset, amikor a tengerentúli katonák konkrétan és szándékosan az iszlámot sértették meg. Amerikából nézve – akár a liberális északkeleti államokból, akár a puritán keresztény középső országrészből – érthetetlen a mozlimok felháborodása. Csak egy könyvről van szó, s légyen az bármilyen szent írás, van még belőle elég a könyvtárakban. Ismét kiderül, hogy Amerika nem vette a fáradságot megismerni ellenfeleit, vagyis azokat az embereket, akiket el fog árasztani a Pax Americana áldásaival. A Koránnal – minthogy Isten szavait tartalmazza – olyan tisztelettel kell bánni az iszlám jog szerint, hogy más vallású meg sem érintheti a szent könyvet. A Korán minden egyes szava, sőt betűje is szent, így az esetleges fordításokat nem fogadják el, csak az arab eredetit. Pedig jobb lett volna, ha Amerika emlékezik, korábban épp a Koránnal kapcsolatban milyen kínos helyzetbe keveredett tanulatlansága miatt. Szaúd-Arábia 1994-ben részt vett a labdarúgó-világbajnokságon, amelyet az Egyesült Államok rendezett. A főtámogató McDonald’s a kupáért küzdő országok zászlaját nyomtatta azokra a papírokra, amelyek alátétként szolgálnak éttermeiben, és használat után kidobják. Szaúd-Arábia zászlaján azonban épp a legszentebb mondat szerepel, amelyre a vallás minden elemét vissza lehet vezetni, s amely az iszlám egyik pillére – azaz a nyomat kidobása ugyanolyan sértő, mintha a szent könyv egyik példányát semmisítenék meg. Rijádnak minden diplomáciai erejére szüksége volt, hogy az étteremlánctól az összes papírt begyűjtse, és eltegye egy raktárba. Azóta is ott porosodik a sok millió alátét.
Ez a példa csak az amerikai butaságot és nagyhatalmi érzéketlenséget bizonyítja, a rosszindulatot nem. Rávilágít ugyanakkor arra, mennyire nem figyelnek más országok szokásaira. Ebből adódik, hogy az amerikai hadsereget nem tudják felszabadítóként fogadni még a Szaddám Huszein rezsimjét gyűlölő irakiak sem, hiszen cseberből vederbe kerültek. A különbség csak az, hogy korábban néhány közös pont azért mégis volt a hatalmasok és az egyszerű nép között. Ez volt az iszlám. A mostani urak azonban még arabul sem beszélnek, erőszakosak, s mindig hazudnak saját céljaikról. Az egyszeri iraki csak azt látja, hogy a „felszabadulás” óta az erőszak tombol az utcákon, ismeretlen katonák lövik halomra barátait és családtagjait, ráadásul ellenállóik is csak terroristaként szerepelnek a híradásokban. Egykori elnökük a rettegett diktátorból egyszerre hőssé vált, akit utána a nyugati sajtó címlapon közöl, mikor egy szál alsónadrágban áll a börtöncellában. Újabb sértés, amelyet nem hajlandó befogadni az iszlám világ gyomra, akkor is, ha Washington ez ügyben is tiltakozott. A történtek alapján talán nem is csoda, hogy az irakiak nem hisznek el semmit, ami a nyugati újságokban megjelenik, főképp az amerikai hadsereg demokrácia iránti elkötelezettségét tartják megkérdőjelezhetőnek. Szerintük ugyanis – és számos, a nyugati kultúrkörbe tartozó ember szerint ugyancsak – az Egyesült Államok harca nyilvánvalóan nem a szép eszmék terjesztéséért, hanem a jóval kevésbé nemes anyagi érdekekért és a hatalomért folyik. Ezekért pedig Washington bármit megtesz, fegyverrel vagy gazdasági erőfölénye kiterjesztésével. Mint azt Robert Zoellick amerikai külügyminiszter-helyettes mondta: lejárt a „régi típusú” diplomácia ideje. Mostantól az Egyesült Államok nem a külföldi országok vezetőivel fog tárgyalni a demokrácia bevezetéséről, hanem saját kezébe veszi az irányítást. Azon már rég túl vagyunk, hogy ez beavatkozás egy másik ország belpolitikájába. Amerika kijelentette, pénzt és támogatást nem sajnál arra, hogy a számára fontos területeken terjedjen el a szabadság eszméje, vagyis az autokratikus országokban – persze csak a nem szövetséges gonoszokról van szó – levő ellenzéki csoportokat tömni fogják a szükséges eszközökkel a hatalomváltás érdekében.
Ez a törtető harc valójában soha nem lehet szimpatikus a legyőzöttek szemében. Senki sem szereti, ha egy idegen katona nagy hangon beleüvölti a képébe, hogy azért van igaza, mert nála van a puska. El lehetett volna ugyanakkor kerülni a háború olyan szégyenletes elemeit, mint a fogolykínzások, vagy a már említett guantánamói Korán-megszentségtelenítés. Csak egy kicsivel kellett volna többet foglalkozni a megszálló katonák felkészítésével, s ki kellett volna szűrni az arra alkalmatlanokat. Félő azonban, hogy erre politikai akarat sem volt, a felettesek talán még most sem értik, miért robbannak a bombák minden nap a „felszabadított” Irakban. A háború velejét rejti a Korán kezelése az amerikai bázison. Mivel más kultúrába csöppentek az amerikai katonák, ahol eltérőek a szokások, nekik kellett volna alkalmazkodni. Ők azonban – Lynddie England őrvezetőtől egészen George W. Bushig – otthon azt tanulták, az ő világnézetük az egyedül üdvözítő.
Igazságtalanok lennénk ugyanakkor, ha egyedül az amerikaiak nyakába varrnánk minden felelősséget. Sajnos nem kell a tengerentúlra utaznunk ahhoz, hogy lássuk, egy útszéli tréfálkozás a más kontójára milyen károkat tud okozni. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök nyilván nem gondolta komolyan, hogy a szaúdi labdarúgók terroristák, ám a kis vicc az iszlám világban hatalmas botrányt okozott. A kormányfő talán még ma is töri a fejét, miért háborodott fel szavain a sivatagi királyság, amikor ő csak tréfálkozott. Sajnos a jelenlegi magyar miniszterelnök sem érti a diplomácia lényegét, főleg nem az iszlám országokkal kapcsolatban. Könyvek ezrei foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy az iszlám egykori virágzása és tudományos fejlődése miért állt le. Az okok felsorolására itt nincs hely, ám tény, a Nyugat és az iszlám évszázados elkülönülése azt eredményezte, hogy mára szinte semmit nem csinálunk ugyanúgy, máshogy öltözködünk, mást eszünk, s teljesen különböző a humorunk is. Felmenteni azonban mégsem szabad Gyurcsányt, hiszen egy másik kultúrkör sokat szenvedett emberein viccelődni egyszerűen otrombaság. Ha már fiatalon nem tanulta meg a helyes viselkedést sem a magyar miniszterelnök, sem az Egyesült Államok vezetője, felnőttként, felelős államférfiként kell rátalálnia a követendő útra.