Gyermekálmok

Takarékos paraszti családban nevelkedtem, ahol kétszer is meggondolták, hogy mire költik a pénzt. Nekem később, középiskolás koromban sem volt soha zsebpénzem, mint hasonló korú társaimnak. Pedig szerettem az édességet, a könyvet és a mozit.
De a moziravalót össze kellett koldulnom vasárnapra. A szüle adott leggyakrabban, és azt is elnézte, ha bevásárláskor olykor magamnak is vettem valamit a boltban. Egy füzér fügét, egy tábla csokoládét vagy akár nyalókát. De a mama számon tartott minden fillért.
A mozi csodálatos élménnyel gazdagíthat egy parasztgyereket. Vasárnap már egy órával az előadás kezdete előtt a mozi előcsarnokában ácsorogtam, várva türelmetlenül, hogy kinyíljon a jegypénztár kis ablaka. Mindig az első sorban ültem, a támla nélküli padokon. Aztán bekapcsolták az udvaron a mozi házi áramfejlesztőjét, felhangzott a csengőszó, és megkezdődött az előadás. Egy másik világ ablakai nyíltak ki előttem.
Még most is emlékszem a régi mozicsillagok nevére. A legnépszerűbb volt Harry Piel, játszott Rudolf Valentino, Chaplin, Stan és Pan, a nők közül emlékszem még Pola Negri szénfekete frizurájára és Asta Nielsen mosolyára. Már akkoriban is jó üzletnek bizonyult a sorozat. A moziból hazafelé jövet a sarkon pipázgató Ádám Jóska bácsi megkérdezte tőlem: „Mit játszottak?”
A fej nélküli lovast! – válaszoltam. „Hiszen a múlt vasárnap is azt nézted!” Elmagyaráztam, hogy abból legalább öt folytatás van, s a jövő vasárnap is azt vetítik. Izgalmas történet, nincs feje a lovasnak, mégis paripán vágtat az erdőben.
Fillérenként szedtem össze a belépőjegy árát. Anyai nagyapám, az öreg Molnár soha ilyesmire nem adott pénzt. De a nagymama, a szüle megértő volt. Elküldött a boltba vásárolni, s a visszajáró összegből mindig jutott nekem. Ezeket a filléreket egy festett pohárban gyűjtögettem. Az ivópoháron Ferenc József szakállas arca volt látható.
No és a könyvek! A sok ponyva, amelyeket akkoriban is árultak. A sarki kocsmáros, Pecze Tóni kis üzletet is tartott az ivó mellett. Ott minden kapható volt. Régi kiadású képregények, üveggolyók, kis gumilasztik, amelyeket az iskolába is bevihettünk, aztán rajzlapok, festmények, ecsetek, a kocsmáros fiának volt egy mozija is. Bele lehetett nézni néhány fillérért. Egy színes üveglemezt húzogatott a kis Tóni, s mintha ugrált volna valami a szemünk előtt.
A falu végén terült el a csordalegelő, amelynek a közepén egy kis patakocska csörgedezett. Tele volt vérszívó piócával. A szülének hordtam haza egy dianás üvegben, fáradt lábaira rakta a piócákat, és utána megkönnyebbült. „Kiszívták a rossz véremet” – mondogatta a szüle, és pénzt adott nekem a piócákért.
Ez a vizenyős terület volt a híres Cigánybara. Ha valaki meg akart szabadulni valamitől, ide dobta. A pocsolyák tetején olykor dobozok úszkáltak. Cicákkal. Mert így akartak megszabadulni egyesek a kiscicáktól, én meg sajnáltam őket, és kihalásztam a nyávogó kartondobozokat. A megmentett kiscicákat a pelyvásban nevelgettem, a szüle tejesköcsögeit megdézsmálva. Aztán amikor már nagyobbacskák lettek a cicák, próbáltam őket eladni, de senki sem vett macskát. Erre gondoltam egy merészet, esténként a szomszéd utcákat járva be-belöktem egy-egy árva kiscicát valamelyik ház udvarába. Így sikerült megszabadulnom tőlük.
Aztán végre a szerencse is mellém szegődött. Peczéné, a kocsmáros felesége elhatározta, hogy baromfit nevel. Hirtelenében megnőtt a takarmány értéke. Csereüzleteket bonyolított. Én is a vevőköréhez csatlakoztam. Mindig a zsebembe dugtam egy-egy cső kukoricát, amiért aztán kaptam a boltban nyalókát, gumilasztit, ponyvaregényt.
A leghűségesebb cserevásárló a szomszéd Csévári bácsi volt. Amint felesége, Panna néni elment az esti vecsernyére, azonnal akcióba lépett. Sokszor magam is hallottam, miként sírnak a szomszéd süldői, mert nem kapták meg az adagjukat. Csévári bácsi meg fütyörészett az udvaron. Mert pálinkára cserélte el a malacok eleségét, a kukoricát.
Egy cső kukoricáért egy pohárka pálinkát adott az öreg Pecze.