Gyurcsányiáda

Kezdem érteni Gyurcsány Ferencet. Nem volt könnyű rájönni a miniszterelnök esze menetére. Eleinte félrehallásnak vagy gyerekes túlzásnak véltem a szenvedélyes hangot, amit az úgynevezett gazdagokkal szemben használt. Ez esetben legelőször saját magát kellene megtagadnia. Egy miniszterelnök, akinek az ország lesi szavát, nem beszélhet komolyan arról, hogy nagy a jólét, meg majd elvesszük a gazdagoktól és odaadjuk a szegényeknek. Persze ekkor még abban az illúzióban éltem, hogy a miniszterelnökök hibaszázalékkal ugyan, de komoly emberek. Az előző kormány első emberével soha nem voltak megértési gondjaink. Gyurcsány személyisége azonban egészen más. A jobboldal ellen intézett hisztérikus támadásai, az állítólagos gazdagok (bruttó 150 000 forint) ellen folytatott hadjárata, az igazságosságról és az egyenlőségről vallott halandzsái, folyamatos rossz kiszólásai lassan tudatosították, hogy nem egy kalibert repített az Orbántól frusztrált MSZP a miniszterelnöki székbe. Oda egy zavaros, kisebbségi érzésekkel megvert, meglehetősen műveletlen egyén érkezett, aki napi ámokfutásával és rögtönzéseivel rapid módon teszi tönkre az országban azt, ami még úgy-ahogy működik.
Gyurcsány miniszterelnök komolyan elgondolkodhatna azon, ha a gazdagság Magyarországon bűn, akkor neki azonnal meg kellene szabadulni az ilyen-olyan, „miazhogynagyonis” módon beszerzett milliárdjaitól. Különben igencsak nevetséges ezzel a hadovával. Lassan derült fény magatartásának rugóira. Gyurcsány nem a gazdag haverjaira haragszik, ő azt a középosztály gyűlöli szívből, amelyet Orbán Viktorék megpróbáltak restaurálni, felépíteni, feltámasztani a szocializmusnak nevezett romok és törmelékek alól, ahol negyven éve tetszhalottakként hevertek. Polgári Magyarországra törekedtek. Olyanra, ahol nem a segély a fokmérő, hanem a munka, s a gyarapodó középosztály húzza maga után az alant lévőket. Gyurcsány, a pápai névtelen, hadarós Fletó, aki nagyon mélyről jött, feljutott arra a magaslatra, ahol bosszút állhat azokon, akiket annak idején irigyelhetett: nyelvtudásukért, könyvtárukért, jó ruhájukért, rendezett családjukért. Most ő van legfelül, hát tesz róla: ha kell, a fél országot fogja büntetni és rombolni. Amit a szegényekről és az elesettekről összebeszél, szánalmas színházi bohózat. A büszke baloldaliság, az egyenlő esélyek, az igazságos közteherviselés, a lázas „országcsinálás”. Ugyan. Ha már az elejébe belekötnénk; miféle terhét viseli a köznek, aki semmit nem ad a köznek? Gyurcsány nem maga és milliárdos üzlettársainak vagyonát osztja szét a szegények között, mint modern Szent Ferenc. Sőt, arra nagyon ügyel, hogy a felső tízezer a világért ne rövidüljön meg. Rájuk nem vonatkozik a száz lépés prés. Neki a középosztály bizonyos metaforikus testrészét kell csavargatnia, addig, amíg azok bele nem kékülnek. Gyurcsány és elvtelen alattvalói persze tisztában vannak azzal, hogy a jövő évi szavazásnál a folyamatosan gyalázott polgári oldal ezt nem fogja nekik megbocsátani. Nem számít. Most az számít, hogy minden pénzt kizsaroljanak, és nyomorgassák a lakosság bizonyos rétegeit, majd osszák szét az MSZP töretlen hívei, törzsgárdistái között. Akik még kezet is csókolnak érte drága miniszterelnök uruknak, majd szaladnak a pótlékokért, és beikszelik az MSZP nevét. A nyugdíjasok még hátravannak. A negyven év alatt befizetett és elpocsékolt járulékaik helyett kapnak majd valami alamizsnát a jóságos Gyurcsánytól. Azt sem viszi ki a posta időben. Demagóg vagyok? A miniszterelnökhöz képest gyenge kezdő.