Hadszínterek

Közel-Kelet
Hiába az alternatív beszerzési forrásokért folytatott küzdelem, Kína még mindig a Közel-Keletről importálja a legtöbb kőolajat. Itt Irán az elsődleges célterülete, amelyet az Egyesült Államok elnöke nemrég „a gonosz tengelyéhez” sorolt, és ezt Peking igyekszik kihasználni: importolaj-szükségleteinek 14–15 százalékát fedezi az Iránból származó kőolaj, nemrég pedig az iráni földgázkincs kitermelésére 70 milliárd dollár értékben kötött szerződést Teheránnal 25 évre. Ezzel a szerződéssel Kína az iráni energiahordozók első számú fogyasztójává vált.
Ázsia nagyhatalma már korábban jogot szerzett arra, hogy egyik állami vállalata olaj után kutathasson Teherántól délre, valamint hogy kőolaj átrakodásához kikötőt létesítsen a Kaszpi-tengeren.
Az iráni kapcsolat a kínai stratégia tökéletesen tiszta változata: Kína olajat vásárol, és egyben Amerika egyik ellenségét is finanszírozza; Irán kőolajat ad el, és cserében segítséget kap nukleáris programjához, valamint más hagyományos fegyverrendszerekhez is hozzájut, például olyan cirkálórakétákhoz, amelyeket aztán az olajszállító útvonalakon közlekedő hajókra irányozhat.
Mindeközben nem magáncégek kereskednek, hanem óriási állami vállalatok, amelyek az üzleti érdekek mellett politikai szempontokat is érvényesítenek.
A szaúd-arábiai kőolajbeszerzések szintén nagy arányt, 16 százalékot képviselnek a kínai kőolajimportban. Ám az a bizonytalanság, amely jelenleg jellemzi a térséget, arra kényszeríti Pekinget, hogy politikailag is nyisson az arab országok felé: sokszor megértő barátként jeleníti meg magát, és közvetítőként igyekszik részt vállalni az izraeli–palesztin konfliktus rendezésében is.
Mindez azonban aligha feledteti a tényt, hogy Kína, ellentétben az Egyesült Államokkal, nem állomásoztat itt katonai erőt, emiatt pedig Irak lerohanása és a szaúdi uralkodóház szoros kapcsolata Washingtonnal – amelyet még több mint hatvan éve Franklin Roosevelt elnök alapozott meg, mikor a jaltai konferenciáról hazafelé „beugrott” barátkozni Ibn Szaúd királlyal, és hathatós támogatást ígért az olajért cserében –, valamint tengeri kereskedelmi útvonalainak védtelensége nehéz helyzetbe hozza a kínai gazdasági diplomáciát az öböltérségben is.
Mindenesetre az egyik kínai állami cég 300 millió dolláros szerződést kötött a szaúdi földgázmezők feltárására, ami, tekintve a szaúdi–amerikai kapcsolatok történelmi szerepét, nem kis fegyvertény. Szakértők ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy olyan feltételek mellett kötötték a megállapodást, amelyek minden nyugati céget elriasztottak volna az üzlettől. Épp ezért azt állítják: Kína elsődleges célja a szaúdi üzlettel nem a gázvagyonhoz való hozzáférés, hanem a közel-keleti jelenlét erősítése volt. Ezt jelzi, hogy az üzlet nyomában olyan kínai fegyverek érkeztek Szaúd-Arábiába, amelyeket a királyság máshonnan nem tudott volna beszerezni: többek között nagy hatótávolságú, nukleáris töltet szállítására is alkalmas ballisztikus rakéták.

Afrika
Afrika kitűnő terepet biztosított Kína számára ahhoz, hogy a nemzetközi közösség által kitaszított „pária” államoknak kezet nyújtva hozzáférést biztosítson magának az ezekben az országokban megbújó ásványkincsekhez.
E térségben kínai szempontból Szudán az igazi sikertörténet: Peking már a kilencvenes évek elején érezhetően jó kapcsolatokat alakított ki a polgárháború sújtotta ország vezetőivel, akikkel még ma sem szívesen mutatkoznak egy fényképen a jó hírükre kényes politikusok. Kína az elmúlt évtizedben mérnökök és építőmunkások hadát küldte a kőolajban gazdag szudáni vidékekre, becslések szerint a nagyobb beruházásokon egy időben tízezer (!) kínai munkás és szakember dolgozott. Idáig a kínai olajipari cégek nyolcmilliárd dollárt fektettek be Szudánban, és mivel e beruházások meglehetősen kockázatos politikai környezetben valósultak meg, a védelmükről is gondoskodni kell: jelentések szerint a kínai néphadsereg fegyveres katonái az olajcégek munkatársainak álcázva nagy számban vannak jelen az országban. A már ismertetett recept szerint az olajipari beruházások nyomában más is érkezett Kínából Szudánba: az afrikai ország elsősorban a kínai fegyverek számára bizonyult kitűnő piacnak.
Kína az utóbbi tíz esztendőben más afrikai országokkal is hasonló együttműködésre törekedett. A pekingi diplomácia pragmatikusságára jellemző, hogy kitermelési egyezményt kötött Csáddal is, amely állam pedig ezzel egy időben diplomáciai kapcsolatokat tart fenn Tajvannal, pedig más esetekben ez Peking tiltakozását és „sértődését” vonná maga után.
Mindenképpen izgalmas terület Líbia, ahonnan az utóbbi évtizedben hiányoztak az amerikai cégek, és csak most, a líbiaiakkal kötött amerikai megállapodást követően (amelyben az ország vállalta, hogy felhagy tömegpusztító fegyvereinek fejlesztésével) siettek viszsza e kőolajban gazdag vidékre. A hosszú szünetet kihasználva Kína eközben Líbiában is pozíciókat épített ki, tavaly például 300 millió dollár értékben írt alá nyersolaj-vásárlási egyezményt. Eközben Líbiában is kelendő árucikkek lettek a kínai fegyverek.
A szomszédos Algériában is érezhető a kínai terjeszkedés: itt az egyik állami olajipari cég tudott részt vállalni az olajlelőhelyek feltárásában, cserében Peking kölcsönöket folyósít kínai cégeknek ahhoz, hogy részt vegyenek az algériai távközlés korszerűsítésében.
A szintén polgárháborús évek után álló Angolában nem kisebb kínai aktivitás figyelhető meg. Itt kétmilliárd dolláros kínai hitelről van szó, amelyet az ország újjáépítéséhez köthető (feltehetőleg többnyire kínai cégek által kivitelezett) munkákra költhetnek el. A hitelre az országban található olajkincs nyújt fedezetet.
Nemkülönben jelentős kínai olajipari beruházások történtek ez idő alatt Nigériában és Egyiptomban is.

Latin-Amerika
A kilencvenes évek közepétől Kína erőteljesebb gazdasági diplomáciát folytat a térségben, és mivel az Egyesült Államok – politikai értelemben – Latin-Amerikát mindig is hátsó udvarának tekintette, olyan területnek, amelyen minden diplomáciai manővert féltékenyen figyel, talán itt a legnyilvánvalóbb a kőolajhoz és földgázhoz való hozzáférésért folytatott küzdelem a két nagyhatalom között. És talán az itt folyó versengés a leginkább az, ami a washingtoni politikusok figyelmét a kérdés felé fordította.
Az elmúlt három év során itt Kína több kétoldalú megállapodást is tető alá hozott olaj- és más nyersanyagforrások biztosítására. Peking számára kétségtelenül az erős USA-ellenes érzelmekre építő Hugo Chávez Venezuelája a főnyeremény. A két ország vezetői tavaly egymás hazájába látogattak, több olajkutatási és -vásárlási egyezményt is kötöttek. Chávez nem csinál titkot abból, hogy a szinte ölébe hullott kínai kapcsolat révén végre csökkentheti országa függőségét az Egyesült Államokba irányuló olajexporttól. A kétoldalú együttműködés során pedig Kína az olajhoz való hozzáférésért cserében a venezuelai távközlés és közlekedés korszerűsítésébe, fejlesztésébe fektet be jelentős összegeket.
Venezuelán kívül Kína Ecuadorral, Bolíviával, Peruval, Kolumbiával és Brazíliával is igyekszik hasonló partnerséget kialakítani, nem is eredménytelenül: tavaly a szintén baloldali Lula da Silva elnök Brazíliájában sikerült ígéretes üzletet nyélbe ütni: a brazil állami olajvállalat, a Petrobas, valamint kínai társa, a Sinopec kötött megállapodást, miszerint a következő években közösen kutatnak és termelnek ki kőolajat más országokban. A hírek szerint 7,5 milliárd dolláros befektetésről van szó, amely összegnek mintegy felét Latin-Amerikában tervezik elkölteni az üzletfelek. A brazil kapcsolatot Kína politikai eszközökkel is igyekszik még gyümölcsözőbbé tenni: az ENSZ-ben Kína támogatja Brazília igényét, hogy állandó helyet kaphasson a Biztonsági Tanácsban.
Ami még nyugtalanítóbb az Egyesült Államok számára: Kína szemet vetett a kanadai kőolajra is. Régóta ismert ugyanis, hogy Kanadában a szaúd-arábiai készletekkel vetekedő mennyiségű fekete arany rejtőzik a felszín alatt, csak éppen kátrányhomok formájában, amelyből tízszer költségesebb kőolajat nyerni, mint a hagyományos kutakból. Az égbe szökő olajárak és a fogyatkozó készletek azonban hamarosan kifizetődővé tehetik ennek kitermelését is, így Kína kiterjedt tárgyalásokat folytat kanadai olajvállalatokkal az ezekhez a készletekhez való hozzáférésről.

Belső-Ázsiaí/b>
Kína számára földrajzi szempontból természetesen a vele határos belső-ázsiai országok ásványkincseihez való hozzáférés lenne a legelőnyösebb. A Kaukázus vidékének ingatag politikai helyzete, az itt folyó orosz és amerikai geopolitikai játszmák azonban jelentősen megnehezítik e vállalkozást. Peking elsősorban a kazah földgáz- és olajkincsre koncentrál, az ezt Kína belsejébe szállító vezetékhálózat viszont egyelőre többnyire csak a tervezőasztalon létezik, dacára annak, hogy Kazahsztán 2010-re a világ első hat energiahordozó-exportőre között lesz.
Az Oroszország határai mentén végigsöprő és legalábbis hathatós amerikai hátszéllel bíró miniforradalmak szintén nem sok jóval kecsegtetik Kínát, hiszen egy nyugatibb orientációjú vezetés esetleg más külföldi ajánlatokat részesít majd előnyben az ásványkincsekben gazdag területek feltárására és kiaknázására.
A Kirgizisztánban folyó és a Kazahsztánban most kibontakozó politikai felfordulás tehát nem jó hír Pekingnek sem. Ennek ellenére Kína 300 millió dolláros befektetést hagyott jóvá Kirgizisztánban, Kazahsztánnal pedig több olyan egyezményt is megkötött, amely kőolaj kitermelését és exportálását célozza. Itt az eddigi legjelentősebb üzlet az volt, amikor az egyik kínai állami olajcég 60 százalékos részesedést vásárolt a kazah Aktobemunaigaz olajvállalatban, vállalva, hogy a következő 20 évben a cég fejlesztésébe további 4,6 milliárd dollárt fektet majd.
Aggodalomra ad okot Pekingben, hogy a 2001. szeptember 11-i eseményeket követően az Egyesült Államok rendkívül gyorsan és sikeresen teremtett nemcsak diplomáciai kapcsolatot, de katonailag is megjelent a térségben. Erős a gyanú, hogy ezek az amerikai bázisok nem fognak eltűnni a terror elleni háború befejeződésével sem…