(hogyan irtsunk gyomot…)

Én nem tudom, hogy ez a harc, amelyet a gyomok ellen folytat az emberiség, valaha véget érhet-e egyáltalán. Az úgynevezett gaz a bioszféra egyik legvirulensebb alkotóeleme, s mint ilyen, a természet egyensúlyának fontos tényezői közé tartozik. A teremtés koronája átformálta ugyan a föld arculatát, de a pitypanggal nem bírt, ami tulajdonképpen pozitívumnak tekinthető. A pitypanggal valószínűleg a hidrogénbomba sem bírna, legalábbis hosszabb távon. Kevés dolog van a világon, amit a haladó emberiség jobban utál a kapánál, amivel ugyan nagyon egészséges, szelektív gyomtalanítás végezhető, ám megfájdítja a derekadat és „feltöri a tenyeredet, sej, haj, tilárom”. Az emberiség ezért a kapálás helyett kitalálta a vegyszeres gyomüldözést.
Csopaki kertünk dísze egy murvaút, amely négy méter széles sávban (elvileg) hófehéren fut a berberiszbokrok és rózsaágyások között. Tavasszal elborzasztó látványban van részem. A hó elolvadása után közvetlenül kizöldül az út, majd a melengető napfényben virágba borul és kék, piros, sárga arculatot ölt. Kúsznak, másznak rajta a gyomok, a természet mindenáron vissza akarja hódítani tőlem, mint a dzsungel az elhagyott romvárosokat. Húsz éven át tavasszal lapátra, kapára kaptam, és nekiestem az elburjánzott gaznak. Lapát, kapa és gereblye forgott a tenyeremben, nagy, pukkanó vízhólyagokat fakasztva. Ezzel egy időben derekam kezdett úgy viselkedni, mint egy korható faág. A harminc méter hosszú murvaút lett az én kanosszám, és egyben megdicsőülésem. Félnapos, hihetetlen erőfeszítéssel mindig sikerült újjávarázsolnom egy saját magam által kidolgozott módszerrel, amely abból állt, hogy egy jókora lapáttal az anyaföld szintjét is megbolygatva, centiről centire feltúrtam az egész területet, hogy a legalul leselkedő gazok légióit is kiirtsam.
Utána persze égő víz- és vérhólyagjaimmal, derékfájdalmammal dögrovásra kerültem, de az út fehéren ragyogott. Ám tekintettel öregecskedő önmagamra, az utóbbi időkben kénytelen voltam abbahagyni heroikus erőfeszítéseimet. Elkezdtem úgynevezett napszámost keresni. Egyik évben például egy krónikus italozás miatt leszázalékolt ember vállalkozott a feladatra: három nap után sírva fakadt, úgyhogy a munkát végül nekem kellett mégiscsak befejeznem. Ezen a tavaszon egy EU-konform vállalkozó vállalkozott rá, hogy „embereivel gatyába rázza” az utat. Az adott napon reggel fél kilenckor megjelent két törékeny hölgy és egy náluknál is törékenyebb úr. Leültek a teraszra, kipakolták elemózsiás zacskóikat, szalonnát, kolbászt, zöldhagymát reggeliztek fél tízig, végül ice teát ittak rá. Ezután szemügyre vették a terepet, és elballagtak. Kapirgálni kezdték a felszínt, néha csákánnyal eltörték egy-egy pitypang szárát, és szemrehányó pillantásokat vetettek rám. „Ez kemény!” – mondta egyikük. Pontban tizenkettőkor leültek a teraszra, és ebédelni kezdtek. Disznósajtot és abált tokaszalonnát vágott vegyes savanyúsággal. De ettől sem kaptak erőre. Megesett rajtuk a szívem, mert láttam, hogy a kiadós étkezés után traumát jelent számukra minden mozdulat.
Megmutattam, én miként szoktam csinálni a lapáttal. Kipróbálták. Ehhez túl nagy erő kell, mondta a vállalkozó szomorúan. Látszott rajta, nagyon bánja már, hogy erre a munkára vállalkozott. Tizennyolc óra alatt megcsinálták azt, de hogyan, amit én négy óra alatt szoktam tökélyre vinni. Ezért hogy mentsem, ami menthető, két köbméter friss murvát terítettem szét az úton. Most szép fehér. De az új réteg alatt alattomos gazok csírái duzzadoznak.
Hogy mikor kezd el megint virágba borulni az út, én nem tudom…