Hogyan legyél humoralista (85.)

(„VALÓSZÍNŰLEG MEGŐRÜLT”)
– mármint eSGYé. Hála Istennek. És szerencséjére az olvasónak. (Írta volt A 20. század idill-kollázsa könyvem kritikájaként, úgy hat éve, Varga Domokos György.) Hazudnék, ha örültem volna ennek a könyvkritikának. Eleinte… (mikor még csak tízszer olvastam.) Úgy voltam vele, mint a többi korábbi és későbbi kritikákkal, mint például legutóbb Hanthy Kinga zavarbaejtően szép írásával, melyet a negyvenéves évfordulóm alkalmából írt, pályámat felsőfokon méltatva… (és az első öt olvasatom után mégis még mindig enyhe csalódást okozva.) – Nem mintha nem örültem volna a szuperlatívuszoknak, helyenként – végig – erősen eltúlzottaknak is tartottam… (pontosabban, más szuperlatívuszokkal helyettesítettem volna.) Az ember ugyanis, amikor először olvassa (másodszor-hatodszor), még a saját elvárását keresi, kéri számon a róla írtaknál… (ról, tól) s csak nehezen fogadja el, be, a tőle teljesen más egyéniségű által teljesen másként látottakat, más szavakkal kifejezetteket, még akkor is, ha neki (nekem) nem lenne képe(m), mersze(m) magáról-magamról leírni a dicshimnuszok százszázalékából az öt százalékot sem.
Aztán nagysokára, végre képes kilépni a célszemély (megcélzott) saját fixa ideáiból, egyáltalán, megszabadul végre valahára, kiszabadul és megkönnyebbül a már önmaga számára is szinte elviselhetetlenül terhes, erősen felnagyított, aránytalanul megnövesztett, előretolt-helyezett énjétől… (a roszszabbiktól és a még rosszabbiktól.) – Tersánszky Józsi Jenő írta József Attiláról (lehet, hogy pontatlanul továbbítom), szegény akkor hitte, hogy két énje van, amikor nekem már rég három volt… – Isten ments, hogy magam Tersánszkyhoz hasonlítsam – még csak nagy árnya sem vagyok, bizalmasan szólva… (hát még J. A-hoz!)
– Szóval az ember olvassa például VDGY eSGYé-ről szóló megállapításait, aki „valószínűleg megőrült” – a könyvkritika óta már teljesen… (be is mutatta a színpadon a Több őrült naplóját nemrégen.) Ki az az őrült – ugyanis –, aki nekilát itt – könyvekben vagy másutt – idill-micsodát összetákolni, hetet-havat összehordani, hordalékolni, amikor itt egyenes és őszinte gyűlöletekre, kirekesztésekre és kiirtásokra van szükség. Kinek mi szüksége „Az utakat legjobb elkerülni” -tanácsokra, „Az út végül is a politikához vezet. A tájban kevés az út” -magyarázatokra (Hamvas Béla). Csak mert (hiszen) „A világ tele van áfonyaillattal, amivel szemben a KGB, a Moszad és a CIA is tehetetlen…” (eSGYé.)
Ó, Istenem!
Még egyszer:
A világ tele van áfonyaillattal.
Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!
Áfonyaillat, tele vele a világ, mint IDILLEL A 20. SZÁZAD (kollázsa). És megint az őrülteknek van igazuk.
eSGYé évekig (életig) tartó hosszas előkészületek után óriási mélyet szippantott a levegőből. A k o l l á z s- k é n t kicsapódott szagminta elemzéséből megállapíthatóan, különös szűrőt alkalmazott. Mint koncentrációs táborok lakói szögesdróton át a naplementét, úgy engedte magához az Éden(titás) virágpollenét. Kijózanító vaskerítésként ott magaslik körülötte a XX. század, belevezetve a világháborús és népirtós áramok, a felszabadítós áramok (agyonverős erősáramokkal), a rendszerkiigazítós és rendszerváltoztatós áramok) kágébés, moszados és sziáéjes kóboráramokkal), eSGYé-nek esze ágában sincs megfeledkezni ezekről, sőt. De most, mint jó szabó, megbízható, minőségileg garantált idill-anyagokból dolgozik, akár olyan áron is, hogy Vincent Van Gogh-ot a fülétől önkezűleg megszabaduló zsenit elme nélküli gyógyintézetbe zárja: „AMIKOR HÁROM HÓNAPJA TARTÓZKODOTT A GYÓGYINTÉZETBEN – elme, de még ebben is harmóniára törekszem…”
Seregnyi író, költő, festő, itt-ott pszichiáter és filozófus, zeneszerző és humorista, tiszteletes és tisztelendő, kevéske politikus, valamivel több újságíró fény-árnyékos lenyomata (ők írják vagy róluk írják) tölti meg a szóképes album négyszáz nagyalakú papírvásznát. Olykor viccek, rövid anekdoták és bölcselkedések mint nevesincs közkincsek, korabeli párlatok. Nagy utazás. Sőt, óriási utazás, óriási szellemi és érzelmi kaland! Nemcsak térben (Budapest–Párizs–London–New York retúr, sőt, el Szibériáig, de innen nem biztos, hogy vissza; közben föl-le a szárnyvonalakon, hol Auschwitzig, hol Nápolyig); nemcsak időben (ide-oda tágítva a XX. századot, mint egy gumiszobát); hanem a Lélekben is, keresztül-kasul. Tulajdonképpen óriási szerencsénk, hogy eSGYé-t, a Humoralista Művészt, Kollázs Mestert legkevésbé íráskészséggel áldotta meg az Ég. Mondatai dadognak, görcsölnek, zárójeleznek és idézőjeleznek, központozások törik torzóba, és csak mint dadogó művésznél a rivaldafény, egy-egy ritka kegyelmi pillanat az, amikor a nagy tisztelettől ájuldozó-esedező mondatok bátran kihúzzák magukat a kollázsba szőtt idilli gondolatok valóságos magasságába.

Már bánom, hogy ezt a könyvkritika-részt is ide másoltam… ennyire azért nem vagyok közveszélyesen mazochista… – Hogy mégis mennyire, az talán a következő hetekben az olvasóban is végre megvilágosodhat. (Addig kritika nélkül kezdje el olvasni ezt a – talán a könyvhéten még megszerezhető – könyvemet.)