Egyértelműen kiderül a magyarországi privatizációt elemző intézeti tanulmányából, hogy napjainkig eltűnt az állam 1990-ben regisztrált induló vagyonának – nyilvántartási értéken mintegy 1700 milliárd forintnak – az egyharmada. Hogyan tűnhetett el ennyi pénz?
– Először is: nem ennyi pénz tűnt el, hanem az elszámolás szerint ennyi nem realizálódott effektív bevételként. Másodszor: az 1700 milliárd forintnyi nyilvántartási érték nem adott reális képet az állam akkori vállalkozási vagyonáról. Ugyanakkor igaz, hogy ennek egy részéről valóban semmit nem tudunk. Becsléseink szerint az államnak az 1990. évi vagyon közel harminc százalékát sikerült eladnia, miközben tíz százalék még mindig állami kézben van. Az állami vagyonból további tíz százalékot a felszámolás, a végelszámolás és a megszűnés emésztett fel. A települési és társadalombiztosítási önkormányzatok, valamint más, nem állami vagyonkezelő szervezetek szintén részesültek az állami tulajdonból, ennek mértéke a vagyon mintegy 15 százalékának felel meg. A különbségként adódó hiányzó tulajdonérték eléri az induló vagyon harminc százalékát.
– Mi indokolhatja ekkora vagyon hiányát?
– A hiányzó harminc százalékból 10-15 százalék ténylegesen olyan hiány, amely nem számszerűsíthető. Hogy hová tűnt, azt a mai napig nem lehet pontosan tudni, ám a vagyonvesztés jól beazonosítható tényezőkkel megmagyarázható: a piaci értékvesztés, illetve a vagyonértékelésekben is megjelenő vagyoncsökkenés jelentősen hozzájárult a számszerűsítetlen hiányhoz. Ide kell sorolni a politikai és háborús kockázatokat, így például a balkáni háború nyomán bekövetkezett leértékelődést és az államháztartás „beszorított” pozíciója miatti eladási kényszert. A rövid távú érdekek által vezérelt alulértékelések vagy ellenkezőleg, az alá nem támasztott felülértékelések és az azt követő csődhelyzetek szintén növelték az állami vagyon értékvesztését.
– A vagyonvesztésben nincs felelőssége a mindenkori kormányzatnak és végrehajtó apparátusának?
– Valóban nem kerülhető meg a kormányzati szervek felelőssége sem. A rendszerváltozás pillanatában a gazdaság menedzseléséért felelős kormányzati szerveknek – így a végrehajtásért közvetlenül felelős Állami Vagyonügynökségnek – igen kevés ismeretük volt a rájuk bízott állami tulajdon értékéről, s a feladat ellátásához sem voltak megfelelő információik. Valószínűsíthető, hogy nem volt helyes az a gyakorlat sem, amely az értékesítésekkel kapcsolatos információszerzési folyamatokba külföldi tanácsadócégeket vont be. Tisztában kell lenni ugyanakkor azzal, hogy a rendszerváltozáskor igen behatárolt kényszerpályán mozgott Magyarország, amelyet elsősorban a súlyos külső eladósodottságunk határozott meg.
– Van-e arra vonatkozóan kimutatásuk, hogy a privatizációt kísérő korrupció milyen mértékben járult hozzá az állami tulajdon eltűnéséhez?
– Pontos adataink természetesen nincsenek, ám annyi bizonyos, hogy a korrupció növelte az előbb említett hiány nagyságát. Megfigyelhető, hogy a korrupció bizonyos történelmi helyzetekben, társadalmi-gazdasági átalakulások időszakában felerősödik. Ugyanígy kedveznek a korrupciós késztetésnek az átalakulóban lévő társadalmak, amelyekben a régi szabályok már nem működnek, de az újak még nem kristályosodtak ki. Ez érvényes volt a magyarországi privatizáció bizonyos szakaszaira is. 1990-től az átalakulás időszakában egyes korrupciós források és kockázatok – így például a hivatalnokok „lepénzelése” – visszaszorultak, ám újabb, a visszaélésekre a korábbiaknál is szélesebb lehetőségeket kínáló helyzetek keletkeztek.
– Számszerűsíthető-e egyáltalán az a kár, amit a privatizációnál megjelenő korrupció okozott a magyar államnak?
– A politikai-gazdasági átmenet első éveiben tapasztalt, úgynevezett spontán privatizáció végül is több száz milliárdos költségvetési teherrel a bankkonszolidáció kiváltója volt. Ma már látható, hogy ebben a rendszerben illúziók kapcsolódtak a könyvvizsgálat garanciákat adó szerepéhez és a világcégek tanácsadó munkájának elfogulatlanságához. A magánosítás újabb, az évtized közepéig tartó szakaszában a korrupció új táptalajt kapott azáltal, hogy az önkormányzati intézményrendszer mintegy fél évtizedes késéssel épült ki. Ennek tulajdonítható az is, hogy ismeretlen volt az állami vagyonok valóságos, összehasonlítható piaci értéke, mert hiányzott a tőkepiac és annak értékelő rendszere. Ilyen körülmények között pedig a befektetők diktálták a feltételeket.
– Tanulmányukban a privatizáció negatív hatásairól is részletesen írnak. Ezek közül melyek a leglényegesebb pontok?
– Megállapítható, hogy az állami vagyon értékesítésénél Magyarországon a nyugati országokhoz képest jóval kevesebb garanciát sikerült az új tulajdonosoktól „kikényszeríteni”. Ugyanígy tény, hogy a magánosítás társadalmi és politikai ellenőrzése nem mindig működött megfelelően. A privatizáció országgyűlési kontrollja jellemzően kimerült a különféle lépések utólagos, politikai érdekektől is motivált kritikájában. Ezt az is lehetővé tette, hogy – a kezdeti elképzelésektől eltérően – az útmutatás és a súlypontok meghatározásának jogáról a parlament lemondott. Az Országgyűlés sajnálatos módon a vezérlés teljes felelősségét – anélkül, hogy a folyamatokról a mindenkori kormányokat beszámoltatta volna – a végrehajtó hatalomra bízta. A privatizáció társadalmi ellenőrzésének legkézenfekvőbb eszköze a nyilvánosság lehetett volna, ám ennek érvényesülése a bank- és üzleti titokra való hivatkozással csak korlátozott volt. Jellemző, hogy még a jogi útra terelődő és nyilvánvalóan nagy veszteségekkel járó tranzakciók szerződéses háttere sem vált ismeretessé a közvélemény előtt.
– Mi a helyzet a privatizációnak a foglalkoztatásra és a kutatás-fejlesztésre gyakorolt hatásával?
– A magánosítás gazdasági hatásai közül talán a legnehezebb a foglalkoztatást értékelni, ugyanis a privatizált cégek foglalkoztatottságáról nem készült és nem készül külön statisztika. A szakágazati adatok azt mutatják, az értékesített vállalatoknál szinte általános, hogy a tevékenység szinten tartása vagy kisebb bővülése esetén rendszeresen csökkent és a mai napig is csökken a létszám. A privatizáció másik fő vesztesének valóban a kutatás-fejlesztés számít. A kutatási kiadások nemzeti össztermékhez viszonyított aránya az 1989-ben mért két százalékról 1996-ban 0,67 százalékra csökkent, s azóta is alig emelkedett. Jellemző, hogy a régi uniós tagországokban ez a hányad másfél–két százalék között mozog. Mára ott tartunk, hogy a magyarországi kutatói tevékenységet előnyben részesítő külföldi cégek csupán szigetszerűen vannak jelen a magyar gazdaságban, így az általuk alkalmazott legmodernebb technika nem vagy csak alig fejt ki pozitív hatást a magyar gazdaságra nézve. A privatizáció kedvezőtlen hatásai között említhető továbbá, hogy a magánosítás felerősítette a gazdasági fejlettségben, a foglalkoztatottságban és az életminőségben amúgy is meglévő területi különbségeket. Mindemellett a magyarországi privatizáció így is megteremtette a polgári társadalom alapját, a magántulajdont. A privatizációs bevételek – elsősorban a devizabevételek – lehetővé tették az ország adósságállományának, jövőbeli adósságterheinek lényeges mérséklését. Eredményeképpen a vállalati gazdálkodás átfogóan korszerűsödött, miközben elősegítette a működő tőke beáramlását.
origo.hu
Fürdési tilalmat vezettek be egy népszerű balatoni strandon
