Köznapló

Május 23., hétfő
Most a franciákra figyel Európa, mi lesz, ha nemmel szavaznak vasárnap az európai alkotmányra – de más is történt Párizsban nemrég. Hoztak csendben egy törvényt, amelynek negyedik cikkelye kimondja: erősíteni kell a nemzeti büszkeséget, ezért át kell írni mindazt, ami a gyarmatosításról szól az iskolások könyveiben. Főleg ami Algériára vonatkozik, ahol a tábornokok puccsa 1962-ben 300 ezer ember életébe került – ezek legtöbbje arab volt. Alain Vauthier, az új törvény egyik szorgalmazója szépen artikulálva, türelmesen magyaráz. Igen, az iskolásoknak meg kell tanítani, hogy a gyarmatosítás valójában a francia forradalom eszméinek terjesztése volt, tehát hasznos az ott élők számára. Léticia Vaaneckhout, a Le Monde újságírója másként gondolja. Szerinte a gyarmatok javai tették gazdag nagyhatalommá Franciaországot, s ezt sírják vissza a törvényalkotók. De hát milyen ország az, ahol törvényt lehet hozni arra, hogy tépjék ki a történelemkönyvek bizonyos lapjait? Demokratikus aligha lehet, véli az újságírónő, majd tudtunkra adja, a Le Monde gyakorlatában eddig nem volt példa arra, hogy petíciót közöljenek, most mégis kivételt tesznek, publikálják ezer neves értelmiségi tiltakozását, akiket riaszt a francia történelem átszabása. Ennyi adalék ahhoz, ahogy Magyarországon a francia becsületrendről áradoztak a lapok, mellyel a pártpolitikus asszonyt tüntették ki a minap.

Május 24., kedd
A halott szovjet íróknak még mindig nagy a tehetetlenségi nyomatékuk. Közülük tán Solohové a legnagyobb. Bizonnyal ezért közöl róla megemlékezést a szocialista napilap. Az írás rossz, és ezt nem az ízlés mondatja velem. Szerzője elhallgatja, hogy Solohov az 1966-os pártkongresszuson követelte, végezzék ki két írótársát: Danyielt és Szinyavszkijt, és azért is sokat tett, hogy Szolzsenyicinre rásüssék: hazaáruló, akit száműzni kell az országból. Milyen ember az ilyen? Rongy ember. Hogy száz éve született? Inkább arról kéne szólni, ahogy negyven éve Nobel-díjat kapott. A módja nem akármilyen. Paszternakot a Zsivago doktor miatt 1958-ban arra kényszerítették, hogy mondjon le Nobel-díjáról – persze rá is kiáltottak halált, de azok „munkások” voltak… Hogy a „rossz döntés” miatt a Nobel-díj-bizottság kárpótolja Brezsnyevéket, kiszállt tájékozódni. Melyik szovjet író volna fenntartás nélkül méltó a Nobel-díjra, kérdezték. A berezelt svédekkel a Kremlben közölték: Solohov. S melyik könyve érdemes erre? A Csendes Don. Szabad kérdezni, mikor írta? Harminc éve… Kicsit rég, de semmi baj, ha Solohov, legyen Solohov, ezzel a névvel utazott vissza Stockholmba a független és befolyásolhatatlan Nobel-díj-bizottság. Ahogy elköszöntek a svédek, Moszkvában munkához látott egy másik bizottság: arról, hogy Solohovnak frakkban kell átvennie a díjat, bizony, a politikai bizottság döntött. Katasztrofálisan, erről bárki meggyőződhetett, aki a díjátadás felvételeit látta: a pártszabóságon varrt frakkban úgy tipegett az apró termetű kozák, mint pingvin a parton. Ha csak a frakkja lett volna szánalmas, hagyján, de akkor már jó ideje azok voltak könyvei is. A kolhozélet gyönyörűségeit zengő Feltört ugar, a párt szájíze szerint befejezett Csendes Don, amelyről máig vitáznak, hogy első kötetét – huszonkét évesen! – ő írta-e vagy, amint Szolzsenyicin állítja, a fehérek oldalán harcoló kozák tiszt, Fjodor Krjukov. Bárhogy volt, nemigen ismer a világ olyan írót a huszadik századból, aki bitófára küldte volna pályatársait, aki mindent megtett, hogy egy másikat száműzzenek, akit egy kommunista párt terjesztett fel a Nobel-díjra, és meg is kapta. A száz éve született Solohovra mégis emlékezni kell, egyrészt mint elrettentő példára, másrészt azért, mert az ő neve szerepel a Csendes Don borítóján, amelynek eleje varázsos olvasmány. Zdrasztvujtye, tavaris Solohov! Jó, ha tudja, a száműzött Szolzsenyicin azóta hazatért, Szinyavszkij, akit hét év munkatáborra ítéltek, szabadon olvasható, vagyis mindaz, ami ellen ármánykodott, a napos oldalra került, maga viszont sűrű árnyékba. Isten kegyes, talán megbocsátja a gazságait ott túl, mi viszont gyarló emberek vagyunk, és nehezen felejtünk.