Meggyőzők napja

Nyugat-Európában a második világháború vége felszabadulást jelentett. Közép- és Kelet-Európában viszont egyben a szovjet megszállást, valamint Észtország, Lettország és Litvánia bekebelezését és a kommunizmus bevezetését is magával hozta – szerepel George W. Bush azon levelében, amelyet néhány nappal ezelőtt küldött Vaira Vike-Freiberga lett államfőnek.
Az amerikai elnök négynapos európai útja, amelyet a balti államban kezdett meg tegnap, aztán Hollandiában, majd Moszkvában és végül Grúziában folytat, nem csupán elismerése annak a ténynek, hogy a kelet-európai államok nem érzik úgy, hálával tartoznak a szovjet „felszabadítóknak”. Bush turnéja egyben az amerikai külpolitika kötéltánca is: szövetségeseinek történelmi sérelmei és Moszkva önérzete, valamint az amerikai érdekek és a feléledő orosz birodalmi ambíciók között kell egyensúlyoznia.
A Washington Post csütörtöki elemzésében Bush útjáról szólva megjegyzi: ez a második elnöki ciklus eddigi „legcifrább diplomáciai feladata”.
A Bush-adminisztráció e manőverben már az első lépéseknél korrigálni kényszerült, hiszen washingtoni források szerint a győzelem napi ünnepségek előtt arra próbálták meg rávenni Putyin elnököt, hogy használja fel ezt az alkalmat a sztálinista múlttal való szakításra. Mindhiába.
A Post meg nem nevezett magas rangú amerikai tisztviselőt idéz: az elnök látogatását úgy tervezték, „nehogy beleessen a múlttal kapcsolatos orosz csapdába”, és nehogy „olyan második világháborús megemlékezésen vegyen részt a Vörös téren Lenin mauzóleuma előtt, amely olyasvalamit ünnepel, ami Európa jó részének nem volt felszabadulás… Sok ember, nem csak a Baltikumban, ezt úgy látja, hogy az egyik diktatúra felváltotta a másikat… megpróbáltuk hát ezt az utat úgy finomítani, hogy a XXI. században fontos dolgokról beszélhessünk.”
Az USA Today a neokonzervatív American Enterprise Institute egy szakértőjét idézi, aki szerint „Bushnak gondja támadt. Szívességet akar tenni Putyinnak, de nem kíván olyan színben feltűnni, mint aki támogatja a neosztálinizmust.”
A Washington Post elemzése megjegyzi, hogy Bill Clinton elnök hasonló dilemmával szembesült a győzelem napjának 50. évfordulóján: 1995-ös moszkvai útján úgy oldotta meg a kényes helyzetet, hogy a Csecsenföldön folyó háború elleni tiltakozásul nem tekintette meg a katonai parádét, de a Kremlben rendezett ünnepségen megjelent Borisz Jelcin akkori orosz elnökkel együtt.
Bush mostani programja azonban minden bizonynyal ennél is jobban sérti Moszkva önérzetét. Az elnök a moszkvai látogatást követően Tbiliszibe repül, hogy találkozzék Mihail Szaakasvili grúz államfővel, emlékeztetve Oroszországot, hogy nemcsak a Baltikum felől, hanem a déli peremvidékeken is immár Amerika szövetségeseivel kénytelen szembenézni. Szaakasvili neve pedig minden bizonnyal két másik, Moszkvának kényelmetlen fejleményt idéz fel a Kremlben: ő állt az élén ugyanis annak a vértelen forradalomnak, amely az ukrajnaihoz és a kirgizisztánihoz hasonló hatalomváltáshoz vezetett Grúziában.
Igaz, Oroszországnak tett gesztusként Bush jelezte, hogy Lettországban és Grúziában is a Moszkvával való szorosabb együttműködést, az orosz kisebbség jogainak tiszteletben tartását kéri majd az őt fogadó államfőktől.
Moszkvában kényes kérdésnek ígérkezik az is, amit Washington az orosz demokratizálódási folyamat megtorpanásaként értékel. A Capitol Hillen egyrészt azért érte bírálat az elnököt, hogy nem elég pragmatikus az oroszokkal való kapcsolattartásban, és nem a lényegi kérdésekre koncentrál, másrészt viszont például Tom Lantos szenátor több keménységet kért számon tőle.
Az ellenzékiekkel való találkozás és a Hodorkovszkij olajbáró ellen folyó büntetőper (amelyben Bush látogatása utánra halasztották az ítélethozatalt) ügyének felvetése kétségtelenül nem javítja az amerikai pozíciókat más témákban, amelyeket Bush most szintén fel kíván vetni Moszkvában. Ilyen az iráni nukleáris fejlesztés leállítása, a Közel-Keletre irányuló orosz fegyverszállítások kérdése és az Észak-Koreára gyakorolandó nyomás atomfegyverprogramjának megszüntetése érdekében.
A jelek szerint nehéz lesz elérni, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. A USA Today a washingtoni orosz nagykövetség méltatlankodó tanácsosát idézi, akinek szavai Moszkva mély megbántódását vetítik előre. A tanácsos számon kéri, hogy miképp tudja majd elképzelni „az egyszerű orosz ember” azt a partnerséget az Egyesült Államokkal, amelynek megteremtésén most dolgoznak, ha Bush a környező államokban tett látogatásaival zavarba ejti Moszkvát.
Mindenesetre az amerikaiak igyekeznek tekintettel lenni az orosz fél történelmi érzékenységére, és láthatóan megtanulták azt a régi mondást, miszerint ha Moszkvában vagy, tégy úgy, mint a moszkvaiak. Legalábbis amikor a Fehér Házban tartott sajtótájékoztatón az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadónak szegezték a kérdést, vajon a katonai parádén a dísztribünön foglal-e helyet az amerikai elnök, és ha igen, ki mellett, Stephen Hadley – jelezve, hogy az „ülésrendről” nem ők döntenek – kijelentette: „Ez nem a mi partink, ez az oroszok partija.”