Sokáig nem nyilatkozott senkinek sem, örülök, hogy most másképp döntött.
– Olyan körülmények között kerültem el a Magyar Televíziótól, ami méltatlan volt hozzám, az intézményhez és a nézőkhöz egyaránt. Kénytelen voltam meghúzni egy vonalat és azt mondani: véget ért a nyilvánosság előtt élt életem, mostantól visszavonulok. Tulajdonképpen nagyon jól éreztem magam ebben a visszavonultságban.
– Egyik napról a másikra került új vágányra az élete. Nem lehetett könnyű.
– Negyven éven keresztül, a pályám kezdete óta szinte állandóan feszültségben éltem, folyamatosan megoldandó helyzetek, például élő adások előtt álltam. Így aztán az életem újjáalakítását is egyfajta megoldandó feladatnak láttam. Tudtam, hogy egyszer minden véget ér, a pályám is be fog fejeződni, csak azt nem gondoltam, hogy így. Névleg csoportos létszámleépítés részeként, közös megegyezéssel szűnt meg az MTV-ben a munkaviszonyom, de úgy, hogy még a nyugdíjamat is magamnak kellett elintéznem.
– Egyszer csak közölték, hogy nincs önre szükség többé?
– Néhány hónappal korábban kaptam egy életműdíjat, és az már amolyan lapátféle volt, ugyanis azt mindig az ember menesztése előtt adták. Amikor történik velem valami érthetetlen, mindig elkezdem kutatni az okát. A hibát elsősorban magamban szoktam keresni, de ezúttal magamat nem tudtam hibáztatni. Akkor lettem biztos abban, amit nagyjából harmincéves korom óta sejtek: nem tudhatja meg az ember mindig mindennek a miértjét. Egy azonban tény, és erre büszke vagyok, úgy tudtam túltenni magamat a történteken, hogy azt – úgy érzem – a környezetemben senki sem sínylette meg.
– A neve, az ismertsége, a népszerűsége hogyan nem óvhatta meg a megaláztatástól?
– Nem olyan időket élünk, amikor a munkának és az elért eredménynek becsülete lenne. Főleg akkor nem, ha ezt az ember úgy éri el, hogy dolgozik, tanul, szorgalmas és becsületes. Én tényleg úgy töltöttem el negyven évet a Magyar Televízióban, hogy minden kapott feladatot igyekeztem becsületesen, a tőlem telhető legjobban megoldani. Soha nem kellett senkihez sem odamennem, mert mindig felkértek. Egymást hozták a lehetőségek.
– Ezelőtt négy évvel már sugároztak a kereskedelmi tévék…
– Oda nem akartam menni, mert úgy éreztem volna, hogy nem vagyok a magam ura, azt kell csinálnom a pénzért, amit ők előírnak nekem. Egyébként is tudatosan készültem a nyugdíjas éveimre. Hét évvel ezelőtt kiköltöztünk Szentendrére, mert élvezni akartam a csendet, a nyugalmat, a levegőt, a fényt. Már nem is tudom elképzelni, hogy ha kinyitom az ajtót, ne a szabadba lépjek ki.
– Kutya, macska?
– Meghalt a kutyánk, és én vagyok olyan felelősen gondolkodó ember, hogy nem vállaltam egy újabbat, mert ha velem történik valami, ki fogja gondját viselni. De a szomszédaimnak vannak állataik, és én vagyok a fő simogatójuk.
– Az állatvédő munkája megszakadt?
– Egyedül hogy csináljam? Miből csináljam? A Gazdit keresünk című műsort én találtam ki, magam vezettem, és bár voltak nagyon lelkes segítőim – ők szedték össze az árva állatokat –, de nem állt a műsor mögött egyetlen állatvédő szervezet sem. Az én műsoraim nemcsak arról szóltak, hogy a kóbor állat gazdát találjon, hanem a felelősségről próbáltunk beszélni. Nos, ez az, amire nincs igény. Olyan családba születtem, aztán a házasságkötésem kapcsán egy olyan nagyobb családba kerültem bele, ahol a család tagjai bár három különböző országban élnek, mégis egy családot alkotnak. Én itt tanultam meg, hogy a család az alapvető emberi közösség, amiben mindenkinek helye, szerepe, feladata van, ahol megtanulja az ember a felelősségvállalást egymásért és mindazért, amit rábíztak. Ez az otthon egyik alappillére. Az otthon az a hely, az a biztos pont, ahol jó együtt lenni, ahol jó egyedül lenni, ahonnét jó elindulni, ahová jó hazatérni. Ha ezt a gondolatot továbbviszem: ezek az otthonok házakban vannak, a házak utcákban, az utcák pedig városokban, és ezek adják aztán az országot, magát a hazát. Ha ezt valaki nem tanulja meg, nem érzi, annak beszélhetek hazaszeretetről, emberszeretetről, honfitársi szeretetről… Enélkül pedig hogyan tanulja meg valaki a ragaszkodást, a megbecsülést?
– Az iskolapadból egyenesen a hőskorát élő televízióba csöppent.
– Nekem a televízió csoda volt, akkor is, amikor otthon néztem, és akkor is, amikor elkezdtem ott dolgozni. Azt láttam, ahhoz, hogy ez a csoda megszülessen, nagyon sok ember odaadása és lelkiismeretes munkája kell. Ha valaki hibázik, vége a csodának, olyan összmunka kell, amelyben a te sikered az enyém is, az ő kudarca a mienk is, csak így lehet az öröm mindenkié! Engem még olyan tanárok tanítottak, akik a háború előtt szerezték a képesítésüket, márpedig akkoriban még fegyelem volt az iskolában, és a tanárnak volt tekintélye. Aztán ez észrevétlenül fellazult. Tudja, ma is rengeteg értékes ember van, és egyszerűen nem értem, hogy miért az értéktelenség, az egyik napról a másikra élés. A sekélyesség diadalmaskodik mindenütt. Miért ezt a példát állítják az emberek elé? A Juli-suli című műsoromban annak idején az egyik epizódban a különféle alkalmakhoz illő terítékeket mutattuk be. Hoztak nekem egy gyönyörűséges porcelán étkészletet, amiben azonban nem volt erőlevesnek való csésze. Mikor megkérdeztem, hogy miért nincs, az, aki hozta, azt felelte, hogy ilyet nem gyártanak, nincs rá igény. Mint minden példa, ez is sántít, de mégis jól modellezi azt, ami engem zavar: ha nem gyártunk kétfülű csészét, honnét fogják tudni az emberek, hogy mire való? Ha nem mutatjuk meg az értékeket, honnan lenne rájuk igény? Sokáig azt gondoltam, hogy majd leülepedik az a sok hordalék, amit a hirtelen jött nagy szabadság hozott magával, de úgy tűnik, hiába várok erre. Valamit tenni kell.
– Meglepetés volt látni önt a Fidesz rendezvényein.
– Ez úgy kezdődött, hogy tavaly december ötödikére kiírtak egy népszavazást, és a Hír Tv-től megkerestek, hogy menjek be erről beszélgetni. Miután a családom jó része a jelenlegi határokon túlra került, és akkor már dühöngött a kampány, hogy szavazzunk nemmel, úgy éreztem, ha nem szólalok meg ebben a kérdésben, megfulladok, és bűnt követek el. Már azt se értettem, miért kell az embereket megkérni, hogy olyan jogról szavazzanak, amiről a határon túli magyarok soha nem mondtak le. De ezt megelőzően már felkértek arra, hogy a Fidesz szövetséggé alakulása alkalmából szervezett rendezvénynek legyek Philip műsorvezető társa, hiszen szerencsés volna, ha állna mellette egy nő is. Ezt elvállaltam.
– Nem érezte úgy, hogy ezzel a döntésével egyértelműen az egyik oldal mellé állt?
– A felkérésben csakis szakmai feladatot láttam. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a Fidesz milyen értékrendet képvisel. Nyilvánvaló, hogy a konzervatív, polgári értékrend hozzám közel áll, tehát nem okozott belső konfliktust, hogy a munkát elvállaljam. Az év elején érkezett aztán egy új felkérés a Fidesztől, hogy lesz ez a bizonyos Hallgassuk meg egymást! című, öt, illetve hat helyszínes értékelő országjárás, és megint arra kértek, hogy Philippel együtt működjek közre moderátorként. Elmagyarázták, az is a mi feladatunk lesz, hogy helyben összegyűjtsük és rendszerezzük a kérdéseket. Minden helyszínen volt egy kiemelt téma és ezen belül témakörök. Általában együtt utaztunk az elnök úrral, sok helyre vonattal. Részt vettem a legtöbb megbeszélésen és sajtótájékoztatón is, ez nagyon sokat segített az esti munkámban.
– Jó élményei maradtak?
– Igen. Egyrészt végre dogoztam, másrészt megismertem egy kicsit a politika világát. Újra ott állhattam a nézőkkel szemben, és valami olyan hihetetlen fogadtatásban volt részem minden helyszínen, ami nagyon jólesett.
– Szakmailag is nyújtott érdekességet az országjárás?
– Hogyne, bár az első alkalommal úgy álltam ki a színpadra, hogy azt sem tudtam, mi fog történni, mert ehhez hasonlót eddig nem csináltam. Új volt az is, hogy nem sürgölődnek körülöttem olyan emberek, akik minden háttéranyagot a kezembe nyomnak, hanem az első helyszínen nekem kellett elmennem a helyi könyvtárba, és egy tüneményes könyvtáros hölgy segítségével összeszedtem a város történetéről ezt-azt a felvezető szövegemhez. Erről aztán eszembe jutott néhány Ady-idézet. Pillanatok alatt a legjobb formámba kerültem, és hála istennek nagyon jó visszajelzéseket kaptunk.
– Az országos évértékelő beszédet nézve begyakorolt, profi csapatot láttam.
– Addigra már azok voltunk, sőt már a második alkalommal Miskolcon is magabiztos voltam, mert úgy éreztem, hogy a kezdünk összeszokni, de az első alkalom mindig a legizgalmasabb. Szerencsés dolognak látom azt is, hogy én nem tartozom a Fidesz stábjához, kicsit kívülről tudom nézni a dolgokat, és semmi másra nem kell összpontosítanom, csak arra, hogy minden jól sikerüljön. Szerencsére szívesen veszik a tanácsaimat is.
– Ennek köszönhető, hogy felkérték a konzultációs testület szóvivőjének?
– Az elnök úrnak juthattam eszébe, ő volt az, aki felkért.
– Rögtön igent mondott?
– Dehogy, hiszen szólni sem tudtam! Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy én erre alkalmas vagyok, meg aztán az országjárás után megkezdődött a különféle jelzők rám aggatása, hogy jobboldali meg fideszes, noha én soha nem politizáltam, nem is értek hozzá. Vallom, hogy ma sem politizálok. Azért vállaltam el a feladatot, mert azt látom magam körül, hogy a valódi értékeknek, például a művéltségnek, ami Arisztotelész szerint „jó sorsban ékesség, rossz sorsban menedék”, nincs már becsülete. Úgy gondoltam, hogy ha élek a konzultációs testület adta lehetőséggel, akkor tehetek valamit azért, hogy ne csak halljuk, de értsük is egymást. Széchenyivel szólva: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.” Azt a hitelességet, amit én munkával és becsülettel megteremtettem, ennek a célnak a szolgálatába állítom. Hiába próbálják rám húzni, hogy én a Kádár-rendszernek köszönhetem azt, hogy lettem valaki, holott csupán egy lehetőséget kaptam, mint ahogyan sokan mások is. Nagyon sok mindennel nem értettem egyet akkor, és ezt a publikumnak igyekeztem finom eleganciával a tudtára is adni. Nyilván sikerült, különben nem lehettem volna ennyire népszerű. Éppen ezért talán az emberek nekem jobban elhiszik azt, amit másnak talán nem hinnének.
– Képes lesz a testület új témákat felvetni?
– Elsősorban magamról beszélek, de azt hiszem, a testület tagjai nevében is szólhatok. Nem akarok karriert csinálni, nem akarok híres lenni, mert ezen én már túl vagyok, ahogy a többiek is. A testületben mindanynyian letettünk már valamit az asztalra, és amit elértünk, azt nem könyökölve és taposva értük el. Ahogyan a testület minden tagja, én is ingyen vállaltam a szóvivőséget, mint ahogyan az országjárásért sem fogadtam el egyetlen fillért sem. Rólam senki ne mondhassa és írhassa, hogy megvett a Fidesz. Nem vett meg senki, mert nem vagyok eladó. A hitem és hitelem, amiért megdolgoztam, nem eladó semennyiért. Egyáltalán nem vagyok gazdag, nem gyűjtöttem vagyont a televízióban, de nem panaszkodom, mert addig nyújtózom, ameddig a takaróm ér. Számomra éppen elég az a tudat, hogy értékek mellett állok ki. És ez nem politizálás.
– Mi mindenre készülnek?
– Hihetetlenül sok program lesz, készítünk például egy kérdőívet, amelyet eljuttatunk Magyarország minden felnőtt lakosához, hogy megtudjuk, melyek az őket leginkább foglalkoztató problémák. Ez a kérdezősködés tulajdonképpen konzultáció. Nem más, mint interaktív párbeszéd, amiben örömmel veszek részt. Ha mindennap vidékre kell mennem, mert erre van szükség, akkor megyek. Ha ott kell ülnöm tizenöt órát az irodában, fogadni az embereket és beszélgetni velük, akkor ott fogok ülni, mert a gondolat, a tett, az akarat, az összegyűlt tapasztalat, a segítés szándéka, a közösségi lét bennem van, nem vonult nyugdíjba!
kampánykörút
magyar-peter-video-terjed-pofon-vaosag
