(mi a csere…)

Én nem tudom, bevallhatom-e konzervatív érzelmű olvasóimnak, hogy kezdem megszeretni Gyurcsány Ferencet. Ez így persze kissé furcsán hangzik, inkább úgy fogalmazok hát, hogy az utóbbi időkben olyan emberi érzések költöztek iránta szívembe, mint a részvét, a sajnálat s valami furcsa, kérlelhetetlen megbocsátás. Ez így együtt azt jelenti, belátom: e nagyra törő, roppant beképzelt ember tényleg elhitte önmagáról miniszterelnökként és büszke baloldaliként, hogy képes lesz megfelelően kormányozni Magyarországot s kihúzni a kátyúból a szocialisták szekerét. Most, a kormányrúd merész megragadása után néhány hónappal valószínűleg traumát él át; mindaz, ami körülveszi, s ami a jövőben bizonnyal vár rá, visszahat önképére. Lehetséges, hogy egy idő múlva egy kissé mulatságos, ágáló figurát lát, ha a tükörbe néz a vezetésre termett, elegáns pozőr helyett. Ez olyan, mint az öregedés, nem könnyű elviselni, egész lényünk belerendül. Ezért a csalódásért sajnálom Gyurcsányt: félő, hogy a nagy reményű politikai karrier ábrándja nem volt más, mint primitív kelepce, amibe belesétált.
Helyzete bizonyos értelemben hasonló a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányáéhoz. Lothar Matthäus azonban játékosként bizonyította különleges képességeit, így önbizalma és optimizmusa tartalmazott némi realitást, Gyurcsány ifjúkori politizálása a KISZ-ben azonban a megyei másodosztály szintjének felel meg, üzletemberi karrierjének pedig nincs köze ahhoz a csúcshivatáshoz, amelyre oly mohón vetette rá magát.
Ennek ellenére azt kell hinnünk, hogy a miniszterelnökség valóban hasonló a szövetségi kapitánykodáshoz mint feladat, amely nem egyetlen meccsre, hanem hosszabb távra szól: teszem azt, kijutni a válogatottal a világbajnokságra, vagy az ország helyzetének kedvező alakítása révén megnyerni a választásokat.
Mindkét feladat megoldásához csapat kell. Matthäus a magyar labdarúgók népes, ám korántsem ékes seregéből válogathat, Gyurcsány pedig a Kádár-korban szocializálódott káderek hadából. Ez se kéjmámor, elhihetik.
Vigyük tovább a párhuzamot, szűkítsük le összehasonlítási vizsgálódásunkat mondjuk egyetlen sorsdöntő mérkőzésre.
A csapat vesztésre áll, bár a szövetségi kapitány (vagy miniszterelnök) szent meggyőződése, hogy a legmegfelelőbb játékosokat válogatta ki. Itt megint fel kell azonban figyelnünk egy sorsdöntő különbségre: míg Matthäus a kispadon ül, és taktikai utasításokat oszt, addig Gyurcsány játszik is a csapatban, sőt játéka sorsdöntő lehet. A szövetségi kapitány egy rossz félidő után az öltözőben megdorgálja játékosait, vagy ahogy mondani szokták: lelket önt beléjük. Ezt a miniszterelnök is megteheti, taktikai és stratégiai elképzeléseit nap nap után megoszthatja minisztereivel, s a lelkesítő, dicsérő szavakkal sem kell spórolnia.
Tegyük fel most a kérdést: mikor szokott cserére sor kerülni a futballpályán, illetve a kormányban? Milyen előzmények után, milyen körülmények között? Egyrészt akkor, amikor sérülés történik, például (és ezt csak jelképesen mondom) Draskovics Tibor ínszakadást szenved. Általában cserére akkor kerül sor, amikor már nagy a baj, például Németh Imre potyagólok tömegét kapja, ezért kell pályára küldeni az erőtől duzzadni látszó Gráfot. Cserélni szokás időhúzás szándékából is, amikor a kapitány az eredmény tartására törekszik. Ez esetünkben nem áll fenn, mert mindig vereségre állunk.
Jegyezzük meg, a csere így is, úgy is a kudarc előszele.
Épp imént láttunk arra példát a politikában, hogy a labdarúgástól eltérően a meccs során olyan súlyos helyzet is előadódhat, amikor magát a szövetségi kapitányt kell lecserélni.
Hogy ilyesmi többször is megtörténhet-e, én nem tudom…