Nagy könyvek, kis (?) balgaságok

A 76. Ünnepi könyvhetet a mûsor-elõrejelzések jelenlegi állása szerint egyetlen magyar nyelvû televízió sem népszerûsíti. Még a „királyi” Magyar Televízió sem. Ennek az intézménynek, úgy tûnik, minden könyvpártoló igyekezetét leköti A nagy könyv címû mûsora. Az adássorozat, amelynek szinte minden mozzanata bírálható – a címe, amelyet a magyar helyesírási szabályokra fittyet hányva adnak közre magukat írástudónak valló emberek, a szerkezete, a rendezése, a résztvevõi… – s mégis pártolni kell. Miért? Mert az olvasást hozza képbe. A televízió által háttérbe szorított, sõt, el is feledtetett értékeket. Akik ezt a mûsort – külföldi példák alapján – elindították és napról napra mûködésben tartják, még tisztában vannak vele, hogy könyvek nélkül szegényebb a világ. Olvasmányélmények nélkül kiszolgáltatottabb az emberiség. Még ha a mindenható elektronikus média, az internet korában él, akkor is.
Más kérdés, hogy hány embert képesek lázba hozni, a jófajta könyvek irányába terelgetni a hónapok óta tartó Nagy könyv-akcióval az ügybuzgó televíziósok. Helyre tudják-e tolni azt a kizökkent világot, ahol a talmi az úr, a gagyi a nagymenõ? Az elsõ összegzések – választási mûsorok menetrendje szerinti szavazatszámlálások – tanúsága szerint közel sem vonz annyi nézõt az elsõ számú közszolgálati adón ez a könyves akció, mint ahányan a kereskedelmi televíziók valóságshow-s mélyrepüléseit figyelemmel kísérik. És, akik részt vettek a játékban – szavazataikkal tettek hitet legkedvesebb olvasmányaik mellett – azok sem feltétlenül a „magas” irodalomra voksoltak. Ezeken a mellékkörülményeken, hogy tudniillik az RTL Klub Sztárboxa vagy a TV2 Megasztárja még a nagyvonalú összehasonlítások alapján is sokkal nagyobb tömegeket vonz, mint a Nagy könyv; hogy a kedvencek kedvence Harry Potter, persze, lehet fanyalogni. Élcelõdni s keseregni is. De értelmezni is lehet(ne) a Nagy könyv adatait. Az értelmezések után pedig építkezni kellene. Nem a könyvkiadásban, ott még van pár kitûnõ szakember, aki tudja a dolgát. És nem is az oktatásban, ott sokkal átfogóbb „területrendezésre” volna szükség, mint amilyet egy jórossz tévésorozat indikálhat. A televíziókban kellene okosan gazdálkodni a Nagy könyv tapasztalataival. Szerintem ugyanis igen figyelemreméltó jelzés társadalmunk szellemi állapotáról, olvasási szokásairól, irodalmi ízlésérõl, értékrendjérõl és a gyermekkorból megõrzött könyves emlékekrõl, amit ez a csakugyan ezer sebbõl vérzõ mûsorfolyam házhoz szállít. Még aki borúlátásra szakosodott, az is kiolvashatja belõle, hogy nincs minden veszve, már ami a magyar lakosság kulturális irányultságát illeti. Másfél millió polgártársunkat – egy percre vagy ötre, tizenötre? – még a tévén keresztül is vonz a könyv, én ezt nem remélt, komoly eredménynek tekintem a többnyire sárban, szennyben tapicskoló média világában. Erre a másfél millióra is lehet igényes kulturális televíziót tervezni, azt hiszem. (Krisztus urunknak csupán tizenkét tanítványa volt, közülük az egyik elárulta, a másik megtagadta, a többi meg átaludta az áldozatvállalás óráit, késõbb mégis világvallássá terebélyesítették mesterük tanítását.) Aztán ott van a száz legkedvesebbnek tartott könyv listája, az sem csupa Joanne Kathlen Rowling-mû. Szerepel a kedvelt szerzõk közt Gárdonyi, Jókai, Mikszáth, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Rejtõ Jenõ s Wass Albert is, hogy csak a magyar nemzet irodalmánál maradjunk. A világirodalom legjelesebb alkotóinak, Tolsztojnak, Orwellnek, Hemingwaynek, Thomas Mann-nak és Charlotte Brontë-nak a társaságában…
Közös vonásuk a száz legkedvesebb olvasmány közé bejuttatott mûveknek, hogy szinte kivétel nélkül mindegyiknek szerepelt a mozgóképes változata az elmúlt hetek, hónapok televíziós mûsorán. (A százas lista elõkelõ helyén levõ Wass Albertrõl pedig, akinek a mûveibõl sajnálatos módon mindezidáig nem született filmes, televíziós adaptáció, sokat beszélt a média. S lám, ez is elegendõ volt ahhoz, hogy regényeire rátaláljanak az emberek.) Nem igényel különösebb elmemunkát e ténybõl levonni a következtetést, amit – mellesleg szólván – legalább negyed százada ismételgetnek az értelmes emberek: a televízió nem ellensége, hanem jó barátja a könyvnek. Feltéve, persze, hogy a saját mûfaji lehetõségei szerint ajánlja közönségének az olvasnivalót. Hány, de hány fiatal ember talált el Jókaihoz, Fekete Istvánhoz, Tamási Áronhoz, Orwellhez vagy Sienkiewiczhez, mert a televíziós mûsor élén, amelyet izgatottan, átéléssel követett figyelemmel, az õ nevük szerepelt! A világ más tájain – történjék bármi a gazdasági életben, a nagypolitikában – ma sem mondanak le a televíziózást leginkább éltetõ irodalmi adaptációk gyártásáról. Irodalmi értékeink mozgóképes népszerûsítését csak mi, magyarok szüneteltetjük hosszú évek óta. A június 11-ig tartó Nagy könyv-játék látványosan tanúsítja, mekkora balgaság ez is. De botor elgondolás a Nagy könyvre hivatkozva semmisnek tekinteni vagy zagyvalék-mûsorokba elrejteni a könyvheti ünnepet is. Rettenetes viharokat megélt szellemi életünknek olyan ritka szép rendezvénye az évenkénti, tavaszi könyves vigalom, amelyet a legzordabb idõkben sem tudtak tönkretenni, a felismerhetetlenségig átalakítani vagy beszüntetni a hatalmasok. (Amikor elmaradt a könyv ünnepe, 1957-ben, az is az írótársadalom akarata szerint történt: így mutatták ki együttérzésüket a literátorok bebörtönzött kollégáik iránt.) A Supka Géza által (és nem Samu Géza által, ahogyan a legújabb kultuszminiszter mondja) kitalált könyvünnepet ma sem lehet lefokozni. Több száz kitûnõ kiadvány gondoskodik róla, hogy fontos eseménynek tekintsük a 76.-at is. Legfeljebb elhallgatni lehet, elrejteni a valóságshow-k rabságában sínylõdõ tömegek elõl. De vajon megengedhete ilyen felelõtlenséget magának akármelyik, közpénzen fenntartott intézmény?