Kínában a családok kevesebb mint három százaléka birtokol személygépkocsit; ez a szám messze elmarad az iparilag fejlett országok hasonló mutatóitól. Mégis abban az 1,3 milliárd lakosú országban, ahol korábban szinte kizárólag a kerékpár jelentette a magántulajdonban lévő közlekedési eszközt, ez a három százalék óriási növekedést jelent. Olyannyira óriásit, hogy szakértők a mai, 50 dollár feletti olajár egyik fő okaként tartják számon a kínai autópiac rohamos bővülését.
A statisztikák kétségtelenül alátámasztják ezt a vélekedést: a világ olajfogyasztásának folyamatos növekedéséért a 2000. év óta 40 százalékban a kínai olajszükséglet kielégítése a felelős. 2003-ban pedig a feltörekvő ázsiai ország – napi hatmillió hordós fogyasztással – lekörözte a világ második legnagyobb fogyasztójaként számon tartott Japánt, és ma már olajéhségénél csak egyetlen országé csillapíthatatlanabb: az Egyesült Államoké.
A világ egyetlen szuperhatalma viszont mindent elkövet azért, hogy ez a sorrend így is maradjon.
Kína kommunista rezsimje tisztában van vele: hatalmát, előjogait csak akkor képes megőrizni, ha biztosítani tudja a töretlen gazdasági növekedést, és a javuló életszínvonal feledteti az egyre nagyobb feszültséget okozó társadalmi igazságtalanságokat és politikai elégedetlenséget. A folyamatos növekedéshez évente több tízmillió új állást kell teremteni, és támogatni a falvakból városokba irányuló migrációt, ahol ezek az új munkahelyek létesülnek. A közlekedés, az ipar fejlesztése, a városi életforma terjedése viszont maga után vonja az egyre nagyobb energiaigényt. Becslések szerint Kína olajfogyasztása a következő tíz évben megduplázódik, és bár jelentősnek mondható a belföldi termelés is, az ország egyre inkább importból kényszerül fedezni olajéhségét.
Az Egyesült Államok nagyon is tisztában van azzal, hogy egy ilyen nyomás az olajpiacra semmi jót nem jelenthet számára. Washington az elmúlt harminc évben megtanulta, hogy minden nagyobb amerikai gazdasági visszaesést az olajárak emelkedése előzött meg: így volt ez a hetvenes évek arab olajembargója idején, az 1979-es iráni iszlám forradalom kitörése után és kisebb mértékben az első öbölháborút követően is.
Az Egyesült Államok stratégái azzal is tisztában vannak: az energiaigény kielégítése dönti el, hogy Kína az elkövetkező évtizedekben riválisa lehet-e az Egyesült Államoknak, hiszen az energiahordozók hiánya vagy irreálisan magas beszerzési ára véget vethet a kínai felemelkedésnek. Mivel az olajalapú gazdaságot felváltó új technológiák széles körű elterjedését még a legoptimistább előrejelzések is évtizedekkel későbbre teszik, sajátos versenyfutás kezdődött a két hatalom között: míg Kína megpróbál minél több helyen kőolaj-beszerzési forrást biztosítani magának, az Egyesült Államok, amely több mint fél évszázaddal korábban szállt be ebbe a játékba, igyekszik elzárni az ehhez való hozzáférést.
Kína úgy próbálja meg ledolgozni a hátrányát e versenyben, hogy azokat az olajban gazdag „pária” országokat udvarolja körbe, amelyek ilyen-olyan okokból kiestek az Egyesült Államok és a fejlett világ kegyeiből. Korábban ilyen volt Szaddám Huszein Irakja, ahol Kína jelentős üzleteket kötött (kérdés, mi realizálódik ezekből az amerikai invázió után), ma Irán és Afrikában elsősorban Szudán, valamint Dél-Amerikában Venezuela.
A stratégia részeként Kína a kilencvenes évek második felében gigantikus méretű állami olajvállalatokat hozott létre, amelyek külföldön hatékonyan versenyezhetnek, vagy stratégiai partnerségre léphetnek olyan multikkal is, mint amilyen az Exxon Mobile vagy a BP. Az elsődleges cél az, hogy e cégek ne csupán kőolajvásárlóként lépjenek fel, hanem helyi olajvállalatokat vásároljanak fel, illetve részt vegyenek az adott ország olajkitermelésének fejlesztésében, valamint az ásványkincsekben gazdag területek kutatási jogainak megvásárlásában. (Hasonlóképpen jár el Kína más nyersanyagok esetében is: világszerte bányaipari vállalatokat vásárol abban a reményben, hogy ekképpen biztosíthatja a jövőben a hozzáférést az egyre értékesebb és egyre ritkább nyersanyagokhoz.)
A pária államokat természetesen csupán gazdasági értelemben aligha lehetett volna megnyerni a kínai gazdasági terjeszkedés ügyének. Ehhez az kellett, hogy a kínai külpolitika tudatosan az amerikai támogatás alternatívájaként állítsa be Pekinget, ami, bizony, erősen kezd emlékeztetni arra a versenyfutásra, amely a harmadik világ kegyeiért folyt a hidegháború négy évtizede alatt.
Az első nagy konfliktus a tengeren következhet be a két hatalom között, és ennek oka ugyancsak a kőolajhoz való hozzáféréshez köthető. Ahogy Robert Kaplan, az ismert katonai elemző és publicista fogalmaz az amerikai Atlantic Monthly legfrissebb számában megjelent, a kínai tengeri veszedelmet elemző cikkében:
„Kína vezetői valószínűleg nem demokraták a szó klasszikus értelmében, de a fejlett világéhoz hasonló felszabadult életstílus kialakítására törekszenek sokak számára 1,3 milliárd lelket számláló népük tagjai közül – ez viszont a Közel-Keleten és máshol található energiahordozók szállítására szolgáló tengeri útvonalak védelmét követeli meg. Magától értetődő, hogy nem bízzák ezt a feladatot az Egyesült Államokra vagy Indiára. Tekintve az óriási tétet és azt, amire bennünket a történelem tanít azokról a konfliktusokról, amelyek akkor alakulnak ki, amikor a nagyhatalmak mind legitim érdekeik megvalósításán dolgoznak, az eredmény valószínűsíthetően a XXI. század meghatározó katonai konfliktusa lesz. Ha nem is egy nagy háború Kínával, a hidegháborúhoz hasonló szembenállások sora, amelyek éveken, évtizedeken át húzódnak majd.”
A Pentagon legfrissebb jelentése szerint Kína már elkezdte kiépíteni legfontosabb olajszállítási útvonalának katonai védelmét. Ezt a jelentést Bill Gertz, az amerikai média nemzetbiztonsági ügyekben talán legjobban értesült újságírója szellőztette meg januárban a konzervatív Washington Timesban. A jelentés szerint Kína óriási erőfeszítéseket tesz arra, hogy a Közel-Keletről Kínába vezető tengeri útvonal védelmét biztosítsa: nemcsak stratégiai együttműködést alakít ki az útvonal mentén fekvő számos országgal, így például Bangladessel és Mianmarral (volt Burma), hanem haditengerészeti bázisokat és lehallgatóállomásokat telepít az útvonal mentén, nem csak Kína területén. Hiszen nyilvánvaló, ha gazdasági szankciók vagy egy esetleges katonai konfliktus miatt ezt az útvonalat elzárnák előle, az a jelenlegi körülmények között katasztrofális következményekkel járna az ország számára.
A jelentés megjegyzi: Kína katonai erejének fejlesztése a korábban becsültnél gyorsabban megy végbe, és ezt az erőt használni is fogja érdekeinek érvényesítésére, valamint a helyi amerikai biztonságpolitika aláásására.
Ezzel nyilvánvalóan az Egyesült Államok is tisztában van, hiszen legnagyobb katonai kontingense nem a Közel-Keletet is felügyelő Central Command (Centcom) alá van rendelve, hanem a Pacific Command (Pacom), azaz a csendes-óceáni parancsnokság alá. Az itt állomásozó amerikai erők létszáma olyan nagy, hogy tulajdonképpen minden regionális konfliktushoz, ahová amerikai katonák kellenek, ebből a tartalékból vesz kölcsön a vezérkar a többi területen állomásozó erők feltöltése érdekében. Ahogy Kaplannak a haditengerészet egyik magas rangú tisztje a Közel-Kelet és a csendes-óceáni térség közötti stratégiai különbséget megfogalmazta: „A haditengerészetnek kevesebb időt kéne töltenie abban a sós kis pocsolyában és többet a tóban.”
Az is igaz, hogy az Egyesült Államoknak csak akkor van esélye fenntartani elsőségét ebben a régióban, ha Kína féken tartására hatékony koalíciót tud összekovácsolni. Japánt, Ausztráliát és Szingapúrt csaknem azonos célok vezérlik ebben a kérdésben, de csupán az ő segítségük vajmi kevés lesz e cél elérése érdekében. Kaplan szerint mindehhez az Európai Uniót is meg kell nyerni, amely azonban egyelőre azt latolgatja, hogy az Egyesült Államokkal szembeni hatékonyabb ellensúly megalkotása érdekében inkább Kína felé orientálódik. Mindenesetre, ha a transzatlanti kapcsolatok bizonyulnak erősebbnek, ami valószínűbb forgatókönyv, ez az európai hadiflották erőteljesebb fejlesztését vonhatja maga után…
Clausewitz óta közismert, hogy a háború csupán a diplomácia meghosszabbítása más eszközökkel; tehát az Egyesült Államoknak olyan pragmatikus politikára lenne szüksége, amely Amerikát a hidegháború alatt jellemezte. Kaplan szavaival: „Ki kell játszanunk a világ különböző részeit Kína ellenében éppen úgy, ahogy Richard Nixon kijátszotta a morálisan kevésbé tökéletes államokat a Szovjetunió ellen.”
Ez mind szépen hangzik, csakhogy az utóbbi tíz évben némi változás állt be az amerikai stratégiai megközelítésben: az Egyesült Államok külpolitikájában egyre nagyobb súlyt kap az ideológia, az a megközelítés, amely éppen hogy a Szovjetuniót jellemezte a hidegháború évei alatt, és amely ország vesztesen került ki ebből a küzdelemből.
Az Amerika által támogatott ukrajnai „forradalom” és az orosz peremvidékeken zajló hasonló rebelliók például arra sarkallták Moszkvát, hogy szorosabbra fűzze kapcsolatait Pekinggel. A minap lezajlott indiai–kínai csúcs arra figyelmeztet, ahol a felek a világ más részein folytatott közös, egymást támogató olajvállalkozásokban is megállapodtak, hogy formálódik az az eurázsiai hármas szövetség, amely a Brzezinskin felnőtt amerikai stratégák rémálmai közé tartozik. Kína a végletekig gyakorlatias hozzáállásával benyomul minden olyan ajtón, amelyet az Egyesült Államok nyitva felejtett maga mögött. Ez kétszeresen is veszedelmes: egyrészt a nyugati világban kevesen látnának szívesen egy ázsiai szuperhatalmat az Egyesült Államok helyén, másrészt Kína veszedelmes játékot játszik. Miközben a „lator” államokkal szövetkezik, katonai csúcstechnológiát is elad számukra, amelynek felhasználása és végső célja e „morálisan nem tökéletes” rezsimek szeszélyén múlik, ráadásul minden ellenük hozott gazdasági büntetőintézkedés Kína segítségével hathatósan kijátszható.
Mindenesetre a szemléletváltás szükségességére Robert Kaplan is felhívja a figyelmet, amikor így ír:
„Lépéseinket a csendes-óceáni térségben nem fogja megingatni az izraelihez hasonló lobbi; az evangéliumi protestánsok is kevesebbet törődnek majd azzal, mi történik itt, mint a Szentföld sorsával.”
origo.hu
Fürdési tilalmat vezettek be egy népszerű balatoni strandon
