Ezen a napon a legtöbb orosz családban az első pohár vodkát a győzelemre, a másodikat az elesettekre, a harmadikat a győztesekre emelik. Felállva, könnyekkel küszködve és büszkén. Így van ez már hat évtizede, s azt mondják, így lesz még jó ideig. A modern kori orosz társadalomban ugyanis kitörölhetetlen nyomokat hagyott a második világháború. Ez az emlék keserű, fájdalmas, ám az akkor mutatott hősiesség, az orosz ember diadala vitathatatlanul melengeti a lelket. Egyrészt a 27 millió, többségében orosz és ukrán áldozatra, másrészt az utolsó nagy győzelemre emlékezik ilyenkor Oroszország. Szokás szerint katonai parádéval a Vörös téren, veteránok találkozójával a Bolsoj színház előtt, este nagyszabású koncerttel a Kreml tövében, végezetül pedig jöhet a színpompás tűzijáték.
Május 9. a kommunista időszakban is a dicsőséget hirdette, s november 7-vel egyetemben kiemelkedett a megemlékezések sorából. Nem véletlenül, hiszen ez a győzelem a Szovjetunió számára a legitimációt jelentette a nemzetközi porondon. A győzelem napjának ünneplése propagandisztikus célokat szolgált, a szovjetrendszer megkérdőjelezett törvényességét volt hivatott demonstrálni otthon és a világban egyaránt. Mára azonban az ünnep tartalma és szimbolikája is megváltozott. Ami a legfontosabb: tudatosan megfosztották a marxizmus–leninizmus, az internacionalizmus felhangjaitól. Jelzi ezt az is, hogy Putyin elnök már nem a mauzóleum mellvédjéről fogadja a katonák üdvözlését, hanem egy eléje épített emelvényről, a forradalom vezérének nyugvóhelyét pedig szemérmesen orosz nemzeti zászlók erdeje takarja el.
Az utóbbi években a korábbiaknál is méltóságteljesebben emlékezik Oroszország a második világháború befejezésére, a győzelem napi ünnepségek ugyanis nagyon jól illeszkednek a birodalom után az ország szétesésének megállítását, a stabilizációt és a nemzeti újjászületést, felemelkedést célzó, a hazafias érzésekre alapozott putyini ideológiába.
Moszkvában sokan éppen ezzel, az ország magára találásával magyarázzák a 60 évvel ezelőtt történtek újraértékelésére irányuló hirtelen támadt törekvést. Úgy vélik, a történelmi viták mögött sokkal inkább Oroszország egy ideje érezhető visszaszorításának ideológiai megalapozása áll, s a geopolitikai csatározások közepette a vetélytársak most az orosz identitást vették célba. (Hozzáteszik azonban, hogy az orosz lélek megalázásának kísérlete inkább megkeményíti a szíveket, megacélozza az akaratot.) Ezért vetik fel az évforduló közeledtével a nemzetközi sajtóban mind erősebben „az akkori győzelem oltárán feláldozott milliókat, az orosz katonák barbarizmusát vagy a szovjet technika gyengeségét”.
Kétségtelen, hogy a múlt tisztázásának szándéka a demokrácia erősödésével a térség egykori érintett államaiban mindenhol egyre erősebb, s magában Oroszországban is sokat tettek e korszak fehér foltjainak kiiktatásáért. E történelmi igény mögött azonban a mostani vitákat figyelve kétségkívül felsejlik egyfajta aktuálpolitikát szolgáló információs-pszichológiai-ideológiai szembenállás képe. Ezért a mostani ünnep a múlt feltárása helyett inkább az egyes államok Oroszországhoz fűződő viszonyának tisztázásához járulhat hozzá.
Mindezt leginkább a moszkvai dísztribün protokoll-listája mutatja. Az orosz rendezők eredetileg ötvennyolc ország vezetőit és az ENSZ főtitkárát hívták meg a győzelem napi parádéra, s eddig negyvenkilenc állam jelezte részvételét. A legtöbb delegációt a legmagasabb közjogi méltóságok vezetik: ott lesz Moszkvában az amerikai és a francia elnök, továbbá a német kancellár is. De kicsit meglepő, hogy az otthoni választásokkal elfoglalt Tony Blair nem siette el a visszaigazolást, míg Ausztráliát és Új-Zélandot nem a miniszterelnökök képviselik.
A japán kormányfő, Koidzumi Dzsunicsiro viszont már bejelentette, hogy nem lesz ott Moszkvában, mivel a most zajló parlamenti ülésszak miatt nem hagyhatja el Tokiót. E magyarázat persze meglehetősen átlátszó, ugyanakkor az orosz vezetésnek aligha hiányzik, hogy e szent napon is folytassák a területi problémák végtelen vitáját.
Nagyobb diplomáciai vihart kavart a balti államok hozzáállása. Még március elején bejelentették, hogy Arnold Rüütel észt és Valdas Adamkus litván államfő nem utazik el az orosz fővárosba. Döntésüket mindketten azzal indokolták, hogy országuk számára a győzelem napja nem ad okot ünneplésre, hiszen értelmezésük szerint a Baltikumban nem 1945. május 9-én, hanem majd ötven évvel később, a szovjet csapatok kivonása után fejeződött be a második világháború. Tallinn másképp is demonstrálja ellenérzését: a Vörös Hadsereg elleni védelmi harcok résztvevőinek állítanak emléket a fasizmus feletti győzelem 60. évfordulóján. Az észt fővárosban a győzelem napjának előestéjén avatják fel az emlékművet, amely Észtország vasból öntött térképét ábrázolja, megjelölve a legfontosabb harci cselekmények helyszínét. Mellette tizenhat táblácska áll a Wehrmacht egységeinek elnevezésével, és szerepel közöttük az egykori észt légió, az SS 20. hadosztálya.
A három balti köztársaság vezetői közül csak a lett államfő, Vaira Vike-Freiberga képviselteti magát az ünnepségen, sok örömet azonban ő sem okozott az orosz rendezőknek. Egyrészt minden lehetséges alkalommal igyekezett kifejezni, hogy nem szívesen utazik Moszkvába, másrészt feltehetően elmarad május 10-én a két ország közötti határegyezmény aláírása is. A lett elnök asszony nemrég jelentette be, hogy Lettország a határegyezmény aláírása érdekében lemond egy vitatott területről, amely a két világháború között a független Lettországhoz tartozott, majd a második világháború után Oroszország része lett. Közölte azt is, hogy nem írnak ki népszavazást a megállapodás ügyében, amint ezt egy lett szervezet követelte. Riga azonban magyarázó nyilatkozatot kíván fűzni a dokumentumhoz, amit viszont az orosz fél nem fogad el. Az orosz külügyminisztérium álláspontja szerint ez a nyilatkozat azt jelentené, hogy Lettországnak területi igényei vannak Oroszországgal szemben, és így a határegyezmény tárgya és céljai semmissé válnak. Arno Piatkins lett miniszterelnöki tanácsadó ugyanakkor elmondta, hogy egyoldalú nyilatkozatról van szó, amelyben Lettország a saját történelmét értelmezi.
A jelek szerint nem egészen ünnepi hangulatban érkezik Moszkvába Aleksander Kwasniewski lengyel elnök sem, aki azt várja orosz kollégájától, hogy május 9-én az igazat mondja a második világháborúról. Varsó szerint az orosz félnek beszélnie kell az 1939-ben aláírt Ribbentrop–Molotov-paktumról, és ki kell mondania, hogy a második világháború befejeződése nem hozta el a szabadságot mindenkinek. Kwasniewski hangsúlyozta, hogy Lengyelország nem a történelem felülvizsgálását követeli, hanem az igazságot akarja. A múltból származó, mindeddig lezáratlan sérelmek – köztük az 1940-es katyni mészárlásnak, azaz mintegy 22 ezer lengyel hadifogoly ítélet nélküli kivégzésének ügye – nyomán felvetődött az is, hogy valóban hasznos-e Kwasniewski elnök részvétele a moszkvai ünnepségeken. Mindezt alátámasztja a szejmben elfogadott határozat is, amelynek értelmében Lengyelország a legmélyebb megbecsülését és háláját fejezi ki mindazok iránt, akiknek az áldozata 1945 májusában a hitleri Németország és szövetségesei vereségéhez vezetett. A dokumentum külön hangsúlyozza a Vörös Hadsereg katonáinak „roppant áldozatát”, amelyet a fasizmus legyőzéséért hoztak, a lengyel képviselők ugyanakkor felhívták Oroszországot, hogy ismerje el a német nemzetiszocialisták és a sztálinista rezsim „szégyenletes együttműködését”.
Odaszúrt egyet Moszkvának Washington is. Először a kongresszusban beterjesztett határozati javaslat borzolta a kedélyeket, amely arra szólítaná fel Moszkvát, hogy ismerje el a Baltikum megszállásának törvénytelenségét. Arról a tervezet nem tesz említést, hogy Oroszországnak esetleg másokkal megosztva kellene cipelnie a szovjetrendszer bűneinek morális terhét, mint ahogy a jaltai megállapodás révén Amerika közvetett felelősségét sem emlegeti. Ráadásul George W. Bush látványosan nem csupán az évfordulós emlékünnepségre utazik át Európába, hanem üzenetértékűen előtte, illetve utána meglátogat két, Oroszországgal feszült viszonyban lévő államot, Lettországot és Grúziát. Erre hivatkozva Mihail Szaakasvili az utolsó pillanatig lebegteti, hogy részt tud-e venni a moszkvai megemlékezésen. Bejelentette, hogy Grúzia célja a posztszovjet térségben még mindig fennálló birodalom lerombolása. Ezek után nem maradhatott ki e nem túlságosan elegáns játékból Viktor Juscsenko sem, aki ugyan elutazik Moszkvába, de csak a május 8-i FÁK-csúcsra, mondván, otthon, Ukrajnában kell ünnepelnie. A mai helyzetről sokat elárul, hogy a 60 évvel ezelőtti győzelemben a legnagyobb részt vállaló szláv népek sem tudnak együtt ünnepelni az évforduló napján.
További írásaink a 28–29. oldalon
origo.hu
Mostantól hősi juttatást kap az újdörögdi balesetben megsérült kormánytisztviselő
