Romapolitika vagy romakábítás?

Van a halovány orcáknak egy típusa, amelyen nehezebben mutatkozik bőrpír, mint a barnákon... Valószínűleg a miniszterelnök problémája is ez. Holott lelepleződött, hogy a két cigány fiú tragikus bűnügyet eredményező találkozását a hatalom sietve, döntő körülmények ismerete nélkül félremagyarázta. A szégyen hiánya persze erő látszatát keltheti. Így aztán azzal, hogy a rasszizmus vádja helyett a támadó roma volta igazolódott, a fő presztízsveszteséget – valószínűleg – a hazai cigányság szenvedte el.
A leszúrt fiú felgyógyulóban, a romaproblematika virágzóban. Ideje ez utóbbiról is szólni. Már csak azért is, mert a kormány e tekintetben sem vállalja a maga sarát. Hadd kezdjem egy személyes élmény felől. Tavaly ilyenkor egy józsefvárosi iskola termében ültem, és néztem a műsort, amit cigány tanulók szolgáltattak egy olyan konferencia résztvevőinek, amely a speciálisan velük kapcsolatos metodikai kérdésekről szólt. Láttam serénykedni a nem cigány pedagógusokat is, akik abban a dzsumbujbeli iskolában, ahol a hátrányos hátterű roma gyermekek kerültek többségbe, vállalták a kihívást, és rájuk szakosodtak. A konferencia máskülönben partizánakció volt. Ezt az iskolát a múlt tanév végén, az oktatási szegregáció – elkülönülés – elleni harcra hivatkozva bezárták. A barna bőrű nebulókat, akik sütkéreztek tanáraik szeretetében, és jól érezték magukat egymás között, szétdobálták a környező iskolák osztályaiba, a remek tanárokat szélnek eresztették.
De vissza a cigány gyerekek műsorához. Egy pöttöm rajkóra emlékszem például, aki erőlködés nélkül, nagy átérzéssel hegedülte el valamelyik bécsi klasszikus darabját. Utána egy serdültebb csoport táncolt magnóbejátszásra autentikus cigánytáncokat. Egy kivételével mindegyik magas színvonalon mutatta be etnikai kultúráját. Az az egy kivétel, a legszebb diáklány viszont csak szabadkozva, sután mozgott. Valószínűleg ő lehetett köztük, aki már szégyelli őseit és hagyományát. Ezt a lánykát látva törölgettem legsűrűbben a szemem. Mert valamiféle akaratlan, szimbolikus képzettársítással átértelmeztem a jelenetet. Itt ez a magyarországi cigányság, ugyanannyi belső értékkel, mint más nép, népcsoport – de le van láncolva. A jövőtlensége láncolja le. S ahogy nem tudhatom, mi lesz később abból a leányból, ugyanúgy nem tudhatom, hogy magával a honi cigány közösséggel, amely számbelileg folyamatosan növekszik, ám egyéb tekintetben sorvad, mi lesz.
Csak annyi bizonyos – ha hihetünk a statisztikusoknak és az orvosoknak –, hogy az átlag cigány honpolgár tíz-tizenöt évvel korábban hal meg, mint a nem cigány. S hogy míg a rendszerváltozás előtt volt rendszeres kenyérkeresete a munkaképes romák döntő részének, a rendszerváltozás után száznyolcvan fokos fordulat következett be. Foglalkoztatottsági arányuk azóta sem javult. Cigány honfitársaink hetven százaléka ezért is kimondottan szegény. Egy ezen belüli széles rétegre utalva nemzetközi megfigyelők afrikai szegénységet emlegetnek. Okkal, mert még mindig emelkedik a cigánytelepeken élők száma. Csaknem félezer ilyen teleppel büszkélkedhet az ország, értve ezalatt barlanglakást és putri dizájnú luxusnegyedeket, „bio-”, tehát eredeti dögkutakkal rendelkező, civilizációs ártalmaktól abszolút mentes, exkluzív CS-lakóparkokat.
Szakzsargonban a cigánytelep-jelenség: területi szegregáció. A Fidesz vezette kormány annak idején elkészítette a telepek kataszterét. Ám a mostani hatalmi garnitúra a desszertnek esett neki a főétkezés kezdetén. Mert itt az utóbbi három évben az egyetlen magas tárcaköltségű erőfeszítés az oktatási szegregáció elleni harc. Ezt többek között úgy kell érteni, hogy alulképzett és szegény szülők gyermekei után az iskolák integrációs normatívát kaphatnak. Sajnos, már látszik, hogy ez nem annyira a cigányság integrálódásához, mint inkább további iskolák szegregálódásához vezet. Miközben a roma gyermekek „iskolafenntartókká” lépnek elő, a nem roma szülők még elszántabban törekednek arra, hogy máshová írassák gyermekeiket.
Az ép észhez fellebbezve kérdezem: úgy általában a kirekesztődés elleni küzdelmet nem a foglalkoztatási és képzési helyzet határozott javításával s a cigánytelepek felszámolásával – vagyis maguknak a családoknak a fölemelésével – kellett volna kezdeni? Lehet-e elvárni a többségi szülőktől – ott, ahol versenyképességről papol a kormányfő, s ahol a lét a tét –, hogy ne vegyék figyelembe, melyik iskolában, osztályban volna biztosítva a gyerek szellemi fejlődése? Ki merné állítani, hogy az emberi méltósághoz csak szavakban jutó, anyagilag-szellemileg nyomorgó cigány családok gyermekeivel tömött padsorokban?
Hazánkban tehát nem a társadalom üldözi a romákat, hanem farizeusaink az oktatási szegregációt. Holdudvarukból olyat is hallani: az eredmény érdekében korlátozni kellene a szabad iskolaválasztás alapjogát. De már az ösztöndíjrendszert működtető Magyarországi Cigányokért Közalapítvány nem kapott több pénzt az idén, pedig tolonganak az új pályázók. A régi munkaerő-piaci felzárkóztatást segítő rendszer sem igazán bővül. A Nemzeti fejlesztési terv 1. uniós forrásai mit sem hoztak a cigányság konyhájára. Illetékes elvtársék elmulasztották gyámolítani a pályázás fortélyaiban járatlan cigány civil szervezeteket, kisebbségi önkormányzatokat. Formálódik az NFT 2? A kabinetnek még az Országos Cigány Önkormányzatot sem akaródzik bevonni a tervezőmunkába.
Ami aztán a cigánytelep-felszámolási programot, az MSZP egyik kampánynyalókáját illeti… Nos, Teleki László államtitkár azt találta mondani, a telepek fele sorra kerül ebben a ciklusban. Kölcsönök bevonásával tízmilliárd forint ráfordítást is meglebegtetett. Talán még ma is lebegtetné Teleki, ha közben ki nem fűrészelték volna alóla a romaügyi hivatalt, ami ma már csak az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium egyik osztálya. Gyurcsány Ferenc kormányátalakítása révén maga az államtitkár is elkerült a Miniszterelnöki Hivatalból, és – immár negyedik – főnökéül Göncz Kinga esélyegyenlőségi minisztert kapta.
Így lett az eredeti ígéretből „Romatelepeken élők lakhatási és szociális integrációs modellprogramja”. A pályázat első fordulója után 22 érintett települési önkormányzat maradhatott versenyben, bruttó 680 millió forint szétosztásáért. Az a gyanúm, hogy ennek az állami pénznek azért mégiscsak többszörösét költhették itt fajgyűlölet elleni kommunikációs programokra…
Bizony: antidiszkrimináció – tapasztaltuk, a miniszterelnök előszeretettel mantrázza az efféle fogalmakat. Pedig ez romapolitika nélkül csak romakábítás vagy még annyi sem. A 2002-ben balra szavazó cigány választópolgárok is egyre kevésbé hihetik, hogy történt bármi említésre méltó a magyarországi roma közösségért. Sok MSZP-tagkönyvvel rendelkező cigány prominens egyre nyíltabban morgolódik. Minél hitelesebben baloldali valaki, annál inkább háttérbe szorítják: ez a sérelmük. Szerintük a hatalom titokban megosztja a szocialista vagy szocialista közeli, magas pozícióban lévő „díszcigányait”. Mi igaz ebből, nem tudom, de egy biztos: az egymással nem túl szívélyes viszonyban lévő Teleki László államtitkár, továbbá Kolompár Orbán, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke, Horváth Aladár, Gyurcsány tanácsadója egységesen még sosem lépett fel a nevesített-központosított romapénzek, hathatós cigánypolitikai intézkedések kicsikarásáért.
Csak azt a táncra termett, de nem táncoló cigány lányt feledném…