Elsőként Villány ébredt, ráadásul abban az időszakban, amikor a világdivat a pihekönnyű, szalmaszáraz fehérborokat favorizálta, miközben persze folyamatosan ott voltak, vannak a francia és olasz vörösborok, mind megközelíthetetlen etalon. Villánynak – mint utóbb kiderült – szerencséje is volt, feltéve, hogy Michael Broodbent, a világ talán leghitelesebb szakírója, az angol királynő borásza nem téved, és a cabernet franc igazi hazája valóban Villány. Broodbent szerint ugyanis ez a szőlőfajta itt képes a legnagyobbat produkálni. Talán ennek, talán a korai ébredésnek, talán a szocializmus alatt is mindvégig őrizgetett szakmai hagyományoknak köszönhető, hogy a dél-baranyai kisváros eddig négy alkalommal adta az év borászát Tiffán Ede, Gere Attila, Polgár Zoltán és Bock József személyében. Ehhez hasonlóval egyetlen magyar borvidék sem dicsekedhet. (Azt mondják, épp ezért mostanában nem lesz újra az év borásza villányi gazdából.)
Időközben magára talált a többi magyar borvidék is, kimagasló borok már nem csak Villányban vannak. A borászember viszont büszke és egészségesen becsvágyó. Különösen akkor, ha az egyik leghíresebb borvidéken tevékenykedik, s vajmi kevéssé vigasztalja, hogy azért esélytelen, mert a környék kicsit túlnyerte magát. Hát még, ha a szomszéd utcában tornyosul a nyomasztó fölényű hírnévvel rendelkező élvonal. Az imént azt mondtuk: kimagasló borok már nem csak Villányban vannak. Ezt talán úgy is lehetne módosítani, hogy ilyen borokkal már nem csak a sztárborászok bírnak. Ott toporog nyomukban az új hullám. Még nem tudják megvenni az ötven–száz millióba kerülő reduktív erjesztéshez szükséges technológiát, még nem képesek évente százszámra vásárolni a barrique-hordókat, de enélkül is képesek a legrangosabb borversenyeken nemhogy hasonló, de sok esetben még jobb eredményeket is elérni, mint hírneves társaik. Emellett kezdenek jócskán eladósodni, ami idehaza a nagyság egyik jele. Nem tartják komoly, piacképes borásznak azt, akinek nincs jelzálog még a zokniján is. Aki lekésett a spontán privatizációról, annak be kell érnie a spontán eladósodással. Hasonló örömteli folyamatok elébe néz az említett villányi új hullám egyik sikeres képviselője, Lelovits Tamás is.
– Gondolom, huszonkilenc évével a legfiatalabb villányi borászok közé tartozik.
– Igen, de messze nem én vagyok a legfiatalabb. Ennek azért van előnye is, még tudunk otthon kérdezni, mert ahogy errefelé a legtöbben, én is a nagyszüleimtől, szüleimtől tanultam meg, mi dolog van a szőlőben. Nagy borokat szeretnék termelni. Minden évben jobbat. Látni akarom a palackot, rajta a nevemmel, benne a borommal, és tudni azt, hogy áhítattal bontják fel.
– Komoly sikereket ért el néhány borával, többek közt a VinAgorán, miközben a pincében sehol sem látni a hűtött óriástartályokat és egyéb drága berendezéseket. Ezek nélkül is lehet?
– Nem árt tudni, hogy a legkiválóbb hazai borok túlnyomó többsége hagyományos technológiával készül.
– Mintha a technológiai fejlődés azt szolgálná, hogy a gyengébb években is hasonló minőséget tudjanak előállítani, mint a jó évjáratokban.
– Ez tévedés. Csúcstechnikával, kémiával sokat lehet javítani a boron, de az évjáratok közti különbséget elbújtatni képtelenség. Egyébként a technika-kémia kérdése egy kicsit túl van értékelve. Van benne némi sandaság a közvélemény egy részéről. A szőlőről is többet tudunk, a borról is. A századelőn is voltak nagyszerű borok, ám szerintem meg sem közelítették a mai csúcsborokat. A szokások is változtak, célszerűbbé lettek. Száz esztendeje nem ment ritkaságszámba, hogy már tavasszal kitűzték a szüret időpontját, és neki is láttak a kérdéses időpontban. Szedtek minden fajtát egyszerre, amennyit termett a tőke. Hogy közben volt egy kis eső? – mondd már, több lett a must! Ez lett a vegyes vörös. Itt aztán tényleg volt az évjáratok közt különbség. Tehát nem a japán gépipar korabeli hiányosságai miatt volt ritkább a nagy bor. Ma, amikor fajtánként, alaposan kifundált időpontban szüretelünk, rendkívüli terméskorlátozást alkalmazunk, tőkénként pusztán egy-egy fürtbe koncentrálódhat a szőlő minden Istentől való csodája. Jó talajú borvidéken, kellő hőmérsékletű és páratartalmú pincében biztosak lehetünk az eredményben. És akkor most nem beszélek a többi, szintén nem high-tech feltételről, mint a megfelelő hordók, tisztaság, időben való fejtés. Nyilván a kémia nélkülözhetetlen a növényvédelemben és egy-egy pincefolyamatban, de távolról sem szavatolja a minőséget.
– Vajon a piac igényli-e nagy mennyiségben a jobb és ennek következtében drágább borokat?
– Amit általában jó minőségű bornak hívunk, annak kéne az asztali kategóriát jelentenie egy olyan bornemzetnél, mint a magyar. Nem a csúcsborokról beszélek, hiszen azokból nincs is annyi, hogy tömegesen fogyaszthatnánk, még akkor sem, ha hirtelen mindenki meggazdagodna. Az 500–600 forintos pince-árkategóriáról van szó, illetve azokról a borokról, amelyeket ennyiért adnak, de a harmadát sem érik. Nemcsak a fogyasztók anyagi helyzete dönt, hanem szerencsére az elvárásaik is, amely egyre magasabb követelményekkel áll elő. Bárcsak mi is mihamarabb érvényesíteni tudnánk az elvárásainkat a bennünket jó pénzért kiszolgáló háttérrel szemben!
– Mire gondol?
– Dugókra, palackokra, nyomdára, kereskedelmi magatartásra.
– A dugókkal köztudottan sok a baj.
– Hogy sok? Volt olyan időszak, amikor a százhúsz forintos dugók közül tízből három penészes volt. Öntöttem volna a dugóssá lett boraimat a kereskedő nyakába? Gondoljon bele! Abban a palack borban csak a dugó került százhúsz forintba. Én visszaveszem a vendéglőstől a boromat, ha dugós, de tőlem már nem veszi vissza senki. Vagy amikor palackozáskor rendszeresen kidurran a palack alja; amikor elnyomják, netán ferdén vágják a címkét, de már nincs idő cirkuszolni miatta.
– Asztali kategóriát emlegetett, de a sikert önnek is a magasabb kategória hozta meg.
– Igen, a Concentus, 2002-ben készítettem először cuvée-t, úgy tűnik, sikerült. Ezt a házasítást a jövőben is szeretném előállítani, ezért nagyon vigyázok rá. Nem lesz minden esztendőben, csak kimagasló termésből.
– A sajátjából?
– Ebben az évben kényszerültem utoljára arra, hogy szőlőt vegyek. Bort sosem vettem. Jövőre már csak az kerül nálam hordóba, ami egész évben a szemem előtt volt. Egyébként mindenki erre törekszik. Lassan beindulnak az újabb keletű telepítéseim.
– Három éve készült az első cuvée-je? Akkor ön tényleg új hullámos.
– Ez nem azt jelenti, hogy három éve borászkodom! Nagyon régóta vették a borainkat.
– Kik?
– Nagy borászok, akik – fogalmazzunk így – lepalackozták. De ez nem baj, mi akkor nagyon örültünk annak, hogy a mi borainkat veszik meg.
– Neveket, gondolom, nem mond…
– Azt nem, de annyit igen, hogy a legnagyobbak, és sok éven keresztül. A saját forgalmazás ötlete is onnan jött, hogy szóltam édesapámnak: a borunkkal ezek szerint nincs gond, akkor miért nem mi címkézzük fel? Végül elkezdtük.
– A saját címkéjű palack elég ahhoz, hogy bekerüljenek a piacra?
– Igen, ha mellette az ember három éven keresztül térdig koptatja a lábát.
– A villányi borászokról úgy hírlik, zárt, összetartó társaság.
– Ez abból a szempontból igaz, hogy szakmai tanácsokért mindig lehet a másikhoz fordulni, az érdekvédelemben, illetve annak mikéntjében már nincs akkora egyetértés. A piaci versenyben pedig nagyon kell figyelni, hogy a fejed a víz fölött maradjon.
origo.hu
Tragédia a Palatinuson: megrázó részletek derültek ki
