Az Alkotmánybíróság eldönti, hogy egy jogszabály összhangban áll-e az alkotmánnyal, közvetlenül az alkotmányt érvényesíti a törvényhozással és minden más jogalkotással szemben. A nemrég elmúlt század utolsó évtizede az alkotmánybíráskodás diadalmenete volt az egész világon. Ekkor tetőzött az a hullám, amely a második világháború után kezdődött. Az élet és a halál kérdéseiben – halálbüntetés, abortusz, eutanázia, klónozás – az alkotmánybíróságok mondják ki a végső szót. Ők döntik el, meddig terjed a szólás-, a vallásszabadság, általában a klasszikus szabadságjogok, hogy mely pártok működhetnek. A klasszikus jogvédelem mellett egyre inkább eldöntik azt is, mire köteles az állam polgárainak szabadsága, biztonsága s immár jóléte érdekében is.
Ám alkotmánybíráskodás csak akkor létezhet, ha van alkotmány, ha van olyan jogi norma – esetleg normák összessége –, amely meghatározza az állam és a politikai rendszer identitását, azaz azokat az alapelveket és szabályokat, amelyek nélkül az állam nem az, ami. Ez a norma tehát minden más intézmény és minden más jogi norma felett áll, s a törvényhozót is köti. Következésképpen minden más törvénynek, jogszabálynak összhangban kell állnia az alkotmánnyal, arra visszavezethetőnek kell lennie. Ezt a tételt fogalmazta meg az alkotmánybíráskodást megalapozó ítéletében John Marshall, az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának elnöke 1803-ban.
Az első alkotmánybíróságot Európában csak 1920-ban állították fel. A Monarchia összeomlása után Hans Kelsen megfogalmazta az Osztrák Köztársaság alkotmányát, s ennek részeként felállította az alkotmánybíróságot. A kelseni modell abban különbözött amerikai elődjétől, hogy nem a legfelsőbb bíróság, hanem önálló alkotmánybíróság látja el ezt a feladatot. Ezért hívják ezt absztrakt normakontrollnak. Az alkotmánybíróságok európai konferenciája szerint csak az a szervezet minősül alkotmánybíróságnak, amely bírói függetlenséget élvez és megsemmisítheti a parlament törvényeit. De hát hogyan semmisítheti meg egy bíróság a demokratikus népképviselet alkotta törvényeket? Erre a kérdésre az amerikai és az európai alkotmánybíráskodás eltérő választ adott.
Amerikában a bíró mindig valamely konkrét ügy kapcsán dönt a törvény alkalmazhatóságáról, formálisan nem semmisíti meg a törvényt, az magától kikopik a gyakorlatból, mivel nem alkalmazzák. A kongresszus feletti kontroll a konkrét ügyben való döntés mögé rejtőzik.
Ezzel szemben Európában a törvényhozás és az alkotmánybíróság konfliktusa nyílt és éles: a külön erre a feladatra létrehozott alkotmánybíróság ítél a jogszabályok alkotmányosságáról, s mindenkire kiterjedő hatállyal megsemmisíti a törvényt. Joggal mondta Kelsen, hogy az alkotmánybíróság negatív törvényhozó. Az európai alkotmánybíróságok büszkén és öntudatosan vállalják ezt a szerepet: forradalmi legitimációjuk van. Az európai alkotmánybíróságok három hullámban keletkeztek. Mindhárom generáció összekapcsolódott egy-egy rendszerváltással. Az első nemzedék, a német, az olasz alkotmánybíróság és a francia alkotmánytanács a világháború utáni újrakezdésből nőtt ki. A második generációs bíróságok a Franco-, illetve a Salazar-rezsim összeomlását követték Spanyolországban és Portugáliában, valamint a katonai diktatúrát Görögországban az 1970-es években. A harmadik hullám a kommunista rendszerek bukása után söpört végig Közép- és Kelet-Európán, illetve a volt Szovjetunión.
Az utóbbi fél évszázad alkotmányai mindenütt tartalmazzák az emberi jogok katalógusát. Ez megváltoztatta a jogot és a jogról való gondolkodást is. Az olyan fogalmak, mint szabadság, emberi méltóság, egyenlőség korábban legfeljebb az alkotmányozónak vagy törvényhozónak szóló erkölcsi célkitűzések voltak. Most közvetlenül hatályos joggá váltak, és technikailag beilleszkednek a jog szokásos mechanizmusai közé, például bíróságra lehet vinni őket. De még fontosabb, hogy ezek a fogalmak, pontosabban a mögöttük álló értékek ezentúl meghatározzák az összes jogszabály tartalmát. Csak az a jogszabály lehet érvényes, amely nem mond ellent az emberi méltóságnak, az egyenlőségnek, a lelkiismereti szabadságnak, a véleménynyilvánításhoz való jognak. Az alkotmány így vált formálisból tartalmivá.
Magyarországon az Alkotmánybíróság 1990. január 1-jén kezdte meg működését. A rendszerváltás szervei közül az egyetlen volt, amely már a választások előtt tevékenykedett, s alkotmányossági szempontból felügyelte magát a szorosan vett rendszerváltást. Ekkor kezdődött az a világtörténeti újdonság, hogy egy forradalmi folyamat szigorúan jogállami keretek között zajlott. Ezt később az Alkotmánybíróság jogállami forradalomnak nevezte, s saját magát e jogállami forradalom letéteményesének tekintette.
Az így megszületett Alkotmánybíróságnak két jellemzője van: az absztrakt hatáskörök sokasága, valamint hogy bárki indítványozhatja valamely jogszabály felülvizsgálatát, illetve alkotmányellenes jogalkotói mulasztás megállapítását.
Az absztrakt hatáskörök a kelseni modellhez való visszatérést jelentik: csak törvényeket és rendeleteket lehet megtámadni, konkrét bírói ítéletek és hatósági határozatok ellen nem lehet az Alkotmánybírósághoz fordulni. Az Alkotmánybíróság tehát a jogszabályok felülvizsgálatára szorítkozik. Ezt hívják absztrakt normakontrollnak, mert konkrét ügytől, konkrét jogsérelemtől függetlenül megtámadhatók a jogszabályok. Sok bíróságnak van a magyarhoz hasonlóan csakis absztrakt hatásköre, de egyedülálló, hogy ezeket az eljárásokat bárki indítványozhatja. Ezt nevezzük populáris akciónak, amikor valaki nem, illetve nem szükségképpen saját jogsérelme orvoslásáért, hanem voltaképpen az alkotmányos rend épségéért lép fel. Sok olyan eljárás indult így, amelyet országgyűlési képviselők, miniszterek, a kormány vagy országos érdekképviseletek sosem kezdeményeztek volna. A populáris akció bizonyosan hozzájárult az Alkotmánybíróság gyors népszerűségéhez és a benne való bizalomhoz.
Az Alkotmánybíróság joggal tekintette az alkotmánybírósági törvényt és az alkotmányt is megformálandó nyersanyagnak. Mindkettő tele volt hézagokkal, ellentmondásokkal, kiérleletlen rendelkezésekkel, miközben az Alkotmánybíróságnak önmagát is meg kellett formálnia. Az önmeghatározás legsürgősebben a külső megjelenésre vonatkozott. Hiszen – új alkotmány híján – az Alkotmánybíróság reprezentálta az új alkotmányosságot. Elhatároztuk, hogy bevezetjük a talárt, aztán hosszasan szavaztunk arról, milyen színű legyen, s hogy színházi vagy püspökségi szabó varrja-e meg.
Az alkotmánybírósági eljárást a törvény néhány alapelven túl külön törvényre utalta – amely mindmáig nem született meg. Az Alkotmánybíróság „igazi” bíró tagjai – két volt bíró ült a testületben a nyolc professzorral szemben – tárgyalásokat akartak tartani. Azonban a többség nem akarta beengedni a népet az Alkotmánybíróság termeibe. Nem azért, hogy csizmájával fel ne karcolja a fényes padlatot, hanem mert néhány kísérlet után kiderült, hogy ahol nem az indítványozó saját ügyéről van szó, nincs szükség rá. Jogi érveit már elmondta az indítványban. Így alakult ki az Alkotmánybíróság „titkos” eljárása, amelyben a bírák tanácskozóterme fontosabb, mint a tárgyalóterem. Az absztrakt indítványozó voltaképpen az első mozgató, aki elindítja a gépezetet. De míg másutt csak válogatott ügyvédek beadványai kerülhetnek az alkotmánybíróság elé, mi indítványként befogadtunk sajtpapírra írt leveleket is, s igyekeztünk megtalálni bennük az indítvánnyá minősüléshez szükséges alkotmányossági problémát. Ez lett az egyik forrása annak, hogy az Alkotmánybíróság nem követte az indítványhoz való kötöttség elvét, vagyis túlterjeszkedett azon a problémán, amelyet az indítvány tartalmazott. Megvizsgálta ugyanazon törvény további rendelkezéseit, sőt tematikusan összefüggő jogszabályokat is. Előfordult, hogy az indítványt elutasította, de más szabályokat megsemmisített. Ez azt a célt szolgálta, hogy az Alkotmánybíróság mihamarabb magyarázhassa, értelmezze az alkotmány minden paragrafusát, s ezzel koherens rendszert építsen ki. Hangsúlyozni kell, hogy az Alkotmánybíróság elvileg megalapozott rendszerre törekedett, mintegy szembeállítva azt a napi politikai érdekű alkotmánymagyarázattal. Ezt fejezi ki a „láthatatlan alkotmány” metaforája. A láthatatlan alkotmányt persze láthatóvá kellett tenni. Vagyis az Alkotmánybíróságnak világossá kellett tennie döntései elvi alapjait és módszertanát. Másrészt az egyes jogok és intézmények tartalmát is tisztáznia kellett. Az Alkotmánybíróság voltaképpen megalkotta részleteiben a magyar alkotmányjogot.
Az, hogy az Alkotmánybíróság a konkrét ügy eldöntése mellett általában is megfogalmazta a döntés elvi alapjait, az gyakorlatilag arra vezetett, hogy a törvények megsemmisítését, a negatív törvényhozást háttérbe szorította az Alkotmánybíróság pozitív jogalkotó szerepe. Az Alkotmánybíróság ítéletei s a benne foglalt általános tételek ugyanis mindenkire kötelezőek, általános, alapelvszintű szabályok, amelyek viszont a politikai törvényhozásnak keretül szolgálnak.
De megállapított az Alkotmánybíróság új, az alkotmányban nem szereplő alapvető alkotmányos jogokat is. Így például a vérségi származás kiderítéséhez való jogot.
Ha lehetett, az Alkotmánybíróság nem semmisítette meg a törvényt, hanem előírta, milyen értelmezése alkotmányos, s így közvetlenül a jogalkalmazóhoz szólt. Egyre gyakrabban alkalmazta az alkotmányellenes mulasztás megállapítását, akkor is, ha volt törvény, de nem nyújtott teljes védelmet egy alkotmányos jognak. Ezzel elkerülte az éles konfliktust az Országgyűléssel, hiszen nem semmisítette meg annak jogalkotását, és a mulasztási határozatban részletesen meghatározta, hogyan kell pótolni a mulasztást.
Az Alkotmánybíróság valódi védelme a politikába bonyolódás ellen az, hogy kizárólag szakmai érvek alapján dönt. A politikai kérdések eljogiasítása egyébként az alkotmánybíráskodás egyik praktikus értelme. Kiragadja a kérdést aktuális politikai összefüggéseiből. Nyelvileg és fogalmilag is a politikától idegen közegbe helyezi, s itt hozza meg azt a döntést, amelynek hatása túlnyúlik a konkrét ügyön. Azok a morális alapelvek, amelyeket az Alkotmánybíróság alkalmaz, nem tartoznak a politika hatáskörébe. Az emberi méltóság elve nem többségi döntés kérdése. Nem véletlen, hogy az abortusz, az eutanázia kérdésében végül az alkotmánybíróságoknak kell dönteniük. Ekkor olyan elvi indoklásra van szükség, amelyet a parlamenti többség a törvényhozás természetéből következően nem képes nyújtani. Az Alkotmánybíróság ragaszkodik bírói szerepéhez is, vagyis ahhoz, hogy ő mondja ki a végső szót, s ne váljon más, politikai döntések közreműködőjévé. Ennek érdekében az Alkotmánybíróság még a törvényben írt hatásköreit is módosította. Nem volt hajlandó előzetes normakontrollt végezni, noha az alkotmánybírósági törvény szerint mihelyt egy törvényjavaslatot bevittek a Házba, ötven képviselő előzetes normakontrollt kérhetett. Ez azt jelentette, hogy a még politikai viták kereszttüzében álló, nem is végleges szöveget kellett elbírálnia az Alkotmánybíróságnak. Az előzetes normakontroll voltaképpen tanácsadás a törvényhozási folyamatban, amelyben mások döntenek. A magyar Alkotmánybíróság azonban nem tanácsadója, hanem bírája az Országgyűlésnek.
A fenti szöveg a május 23-án elhangzott előadás rövidített változata. Megtekinthető 28-án (szombaton) 9.40-kor a Duna Televízió és 29-én (vasárnap) 13.05-kor az MTV, valamint 23 órakor az M 2 műsorán. A következő előadást 30-án 19.30-kor a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.) Bence György tartja A politikum sajátossága címmel. A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Utcai lövöldözés volt a népszerű magyar nyaralóövezetben, többen is megsérültek
