Woodstock és Kádár

Retró van. Retródivat. Neohatvanas és -hetvenes évek vannak, a legfeltűnőbben a vizuális és tárgykultúrában. Anélkül, hogy valaki megmondta volna, miért volt az jó. Ha jó volt. Az még érthető, hogy „Nyugaton” miért van. Ott volt Rolling Stones, Woodstock, diáklázadás, Janis Joplin, Doors és Jimi Hendrix, Szelíd motorosok és Che Guevara-kultusz (mielőtt felordít az olvasó, gondoljon bele, milyennek látszhatott Che Guevara Párizsból nézve ’68-ban; és akkor talán azt is megérti, hogy a mostani tizennyolc éves, aki legalább annyit tud a megvalósult szocializmusról és annak útjáról, mint egykori ’68-as társa, miért hordja az említett hőst a pólójára szitázva: azért, mert amiben él, azaz a jóléti társadalom undorító, képmutató, igazságtalan és kizárólag a pénzről szól, Che Guevaráról meg igazából nem tud semmit, de a Nem! szimbólumának tökéletesen megteszi).
Az viszont érthetetlen, hogy Magyarországon, ahol Kádár János volt, nadrágszíjtelek, társbérlet, teletömött, ezért kushadó pofák, Ifipark rendőri segédlettel és nyakkendőben, piros útlevél és szocialista ipar, továbbá időről időre letartóztatott és besúgott „beatzenészek” (legalábbis a Krisztinában így mesélték), mi a fene olyan vonzó a hatvanas-hetvenes években.
A kultusz a Csinibaba című filmmel kezdődött a kilencvenes években, amiért persze sokan lemarták Timár Péter rendező urat, főleg azok, aki nem vették észre, hogy a diktatúra light korszakát – mint ahogy az ötvenes éveket, lásd A tanút – nemcsak tragikus arckifejezéssel lehet felidézni és feldolgozni, hanem humorral is, ami nem azt jelenti, hogy bárki érzelmeit vagy rossz emlékeit, netán sorstragédiáját szándékoztak volna negligálni a készítők: van komédia és van tragédia, de jobb korokban egyik műfaj sem kötelezően kizárólagos. (Ez a fanyalgás azért is furcsa, mert Magyarországon ugyanakkor rongyosra olvassák Hrabalt, és szakadásig nézik a Menzel-filmeket, sőt mostanában Jiri Kratochvil szürrealista humorú könyvei is kezdenek befutni.) A Csinibaba ennek ellenére sejthetően még nem kultuszfilmnek és nem is nosztalgiafilmnek készült. Csak épp az lett egy olyan korban, amikor világszerte kitört a hatvanas évek utáni nosztalgia. (Talán azért, mert a – nem szocialista – világban tényleg az volt az utolsó korszak, amikor még hinni lehetett valamiben, ami túl egyszerűen hangzik, cserébe viszont igaz.)
A huszonegyedik században a világtrenddel összhangban pedig bekerült a happy sixties a magyar köztudatba. Először az öltözködésben és a lakberendezésben tarolta le a neoszecesszió, a neo-Bauhaus és a minimál jóval ízlésesebb vonulatait, aztán megjelent a fiatal törzsközönségű kocsmák vendégtereiben (vagy fordítva?, mindegy), ami miatt egy igazi csehszlovák, narancssárga-barna színkombinációjú, ronda asztali lámpa ma már komoly értéknek számít, és végül a könyvkiadásba (nem az irodalomba; az nem ugyanaz) is beszivárgott.
A retrókultusz legutóbbi fejezete Dogossy Katalin Azok a jó kis hatvanas évek című, Ács Irén fotóival illusztrált kötete, amelyet az Ulpius-ház adott ki, és példás marketingstratégiát is gyártott hozzá. Ebbe kár lenne belekötni: az Ulpius-ház egyszerűen ráérzett a trendre, Dogossy Katalin pedig nagyon jól, könnyű kézzel ír, és majdnem irodalom születik a mondataiból. Ahogy az előszóban áll, szeretné, ha maradna valami emlék arról a korról. Ha kiderülne, hogy milyen volt a „sokat vitatott” hatvanas években élni. És majdnem kiderül. Biztos, hogy ő így élte meg. A gyerekkorára emlékezik. Az ember gyerekkora pedig, ha épp nem elviselhetetlen a családja, nincs alkoholista vagy munkamániás szülője, vagy valamelyik elmebeteg diktátor parancsára nem viszik el a hallgató házak és lehúzott redőnyös ablakok alatt a szüleit Dunába lőni – mint ahogy a szerző édesanyját elvitték, de kilépett a sorból – vagy szibériai kalandtúrára, tulajdonképpen általában szép. Nyugis kis időszak lehetett. Simán átjön a hatvanas évek suta bája, a korszak színe, szaga, a mindennapok milyensége. Csak az nem jön át, ami mondjuk a már említett Csinibaba azon jelenetéből, amikor a lágyuló diktatúra által beengedett Fellini Dolce vita című filmjének vetítése alatt a mozibeli pereces a zseblámpájával hadonászva őrjöng, hogy rendőrt hív, ha nem maradnak csöndben, mire valaki beszól: Miért, maga nem az?, vagy épp ami szíven üt a sokkal komorabb tónusú, Gothár Péter-féle Megáll az idő című moziban. A reménytelen bezártság. A bénult félelem. Az is igaz?
Most melyik igaz? Mindkettő? Ilyen vicces, aranyos kis korszak volt ez Magyarországon, vagy olyan kor, amikor jobb, ha dob egy hátast a gimnázium ablakán át, aki igazat mond, mert azt az egyet nem lehet? Hány arcú a hatvanas-hetvenes évek?
Aki most tizennyolc, ebben a retróködben nagyon könnyen összekeverheti a Kádár- meg a Woodstock-nosztalgiát, neki nyolc, pontosabban mindkettő hatvanvalahány. És vélhetőleg nem ismeri Déry Tibor mocskosan manipulatív, didaktikus Képzelt riportját. A kádári álláspontot Woodstockról, a hosszú haj – hülye zene – villanygitárról. A valódi demokráciáról. Az egyéni szabadságról. A civil szféráról.
A Woodstock-nosztalgia még rendben is volna, sokak szerint kár, hogy az meg a flower power elbukott (és aki felháborodna ezen, gondoljon bele abba a Hahn István professzor úrnak tulajdonított legendás mondatba, amely szerint aki húszévesen nem kommunista, annak nincs szíve, aki meg még harmincévesen is az, annak nincs esze; ha valaki húszévesen nem hisz Woodstockban, annak nincs szíve, ha valaki harmincévesen is hisz benne, az meg vagy rockzenész, vagy író, vagy esztelen).
A Kádár-nosztalgia viszont aligha van rendben. És az efféle retrókultusz legnagyobb veszélye az a pillanat, amikor a kettő öszszemosódik. Vagy összemossák. Sok szempontból biztos jobb volt. Nem voltak kereskedelmi adók és multicégek. Gyorsétkezdék. Eldobható palackok. Pénzhatalom. Állt még egy ideig a régi Óbuda. El lehetett hinni, hogy „Nyugaton” szabadság van. Lehetett hinni abban, hogy ami nem ez, az biztos jó. És békén hagyták az embert, ha nem ugrált. Vagyis ha nem akart igazat mondani, tehetséges lenni, egyről a kettőre jutni, évente tízszer külföldre utazni és rockkoncerten üvölteni. Ha jól viselkedsz, Kádár papa nem vonja össze a szemöldökét, hanem békésen kanalazza a krumplilevest a hokedlin. Tedd azt te is. Fúj.
Ami azt illeti, nem éltem még a hatvanas években. A hetvenesekben se nagyon sokat. És retró, kultusz ide vagy oda, itt, Magyarországon nem is akartam volna. Woodstock nem egyenlő Budapest, egyébként meg ki is az a Che Guevara?