A szentpétervári csapat gólja

Sokakat sokkolt az ítélet, miszerint a Jukosz egykori vezére és többségi tulajdonosa, Mihail Hodorkovszkij első fokon kilencévi börtönt kapott. Tom Lantos a helyszínen teremve Oroszország megbüntetését követelte, s a liberális orosz sajtóval összhangban nagy erőkkel mintázta meg az oligarcháról a mártíromság szobrát, a sztálini időkhöz hasonlítva magát a pert. A Moszkovszkije Novosztyi (nem mellesleg a Jukosz lapja) például nem talált egyetlen olyan megszólalót sem, aki legalább egy kicsit bűnösnek találta volna az egyébként jobb sorsra érdemes Hodorkovszkijt. A Berezovszkij tulajdonában lévő Kommerszant is csak a szakmai tisztesség látszata kedvéért adott helyt tíz sajnálkozás mellett egy olyan véleménynek, amely szerint a missziós tudattól megszédült oligarcha mértéket tévesztett, felrúgta az íratlan szabályokat, a hatalom és a vadkapitalizmus éveiből kinőtt üzleti elit közötti, a politikából a bizniszt kitessékelő megegyezést. Arról nem is beszélve, hogy letartóztatása előtt amerikai kézbe kívánta átjátszani a legnagyobb orosz olajvállalatot. Arról sem nagyon lehetett olvasni, hogy e belpolitikai szempontból éles hatalmi játszmában Hodorkovszkij nem csupán szenvedő alany volt, mindent megtett azért, hogy az ügy ne aludjon el, s lehetőség szerint magával rántsa a Putyin-rendszert is. Arról is csak halkan szólt e sajtó, hogy az orosz társadalom túlnyomó többsége támogatja az oligarchák megregulázását. S ha írt is, nem felejtette el ezt összekapcsolni az orosz nép állítólagos antiszemita érzelmeivel.
Egy pillanatig nem lehet vitatni, hogy e politikai felhangoktól kísért per ezer sebből vérzett, aligha szólt a hatalmi ágak szétválásáról, s rossz emlékeket idézve az átalakulás lassú voltáról tanúskodott. Tény, Hodorkovszkij és Lebegyev letartóztatása erősen megtépázta Vlagyimir Putyin „européer és reformer” imázsát, Oroszország és közvetve a világ számára is a legfontosabb kérdés tehát a történtek kapcsán most az, hogy az elnök milyen gyorsan és hatékonyan lesz képes bizonyítani, legfőbb célja az ország modernizálása, s ettől sem saját elitje, sem pedig ellenfelei nem téríthetik el.
A Szovjetunió visszatérésével riogatni – mint azt többen teszik – a történtek ellenére is fölösleges, hiszen Oroszország lényegében a Jelcin-korszak végére leszámolt a kommunizmus esetleges viszszatérésének veszélyével. Putyin színre lépésével új korszak köszöntött be a fejlődésben is, amelyet talán legpontosabban a nemzetépítés periódusaként lehetne meghatározni. Az ország összeszedésével kezdődő időszak eddigi legfőbb vonása a modernizációs kényszerben Oroszország minél sikeresebb bekapcsolása a világgazdaság vérkeringésébe, ezzel párhuzamosan a nemzetközi pozíciók erősítése, a nemzeti érdekek határozottabb érvényesítése, a birodalmi tudat erősödése (e tekintetben talán III. Sándor cár uralkodása lehetne az előkép), az oligarchák hatalmának megtörése, eszközként egyfajta központosítás, az autoriter jelleg erősödése, az úgynevezett irányított demokráciaként leírható rendszer kiépítése.
A Putyin-korszak első három évét mindezen belül elsősorban a belső politikai egyensúlyon alapuló stabilizáció jellemezte. A jelcini és a szentpétervári csapat itt még egyaránt a hatalom berkein belül van, s a beépített fékek és egyensúlyok biztosítják a stabilitást. Ennek a helyzetnek időben a Jukosz elleni fellépés vetett véget. Kaszjanov és Volosin távozásával kiszorult a hatalomból a jelcini csapat maradéka, egyedül maradtak a pályán a szentpéterváriak. Mindez ugyan nem azt jelenti, hogy a liberális közgazdászok (Kudrin, Gref) és a szilovikok között ne lenne a Kremlen belül bizonyos egyensúly, ám a hatalom jellege önmagában megváltozott. Ennek egyik magyarázata magában a szentpétervári csapatnak a jellegében keresendő. Nagyrészt kiváló elmékről van szó, azonban lépéseiket, viselkedésüket alapvetően határozza meg, hogy csupán regionális, helyi szintű irányítási tapasztalatuk van, ráadásul a 90-es évek erőszakos privatizációjának szentpétervári világában szocializálódtak. Mindebből következik egyrészről, hogy nem érzik eléggé komfortosan magukat a szabad verseny világában, így igyekeznek olyan helyzeteket teremteni, amelyekkel kiküszöbölik a közvetlen megméretést. Ezt az attitűdöt erősítette fel nagyrészt a hatalom akarata ellenére a Hodorkovszkij-per, különösen annak elhúzódása.
Mára klasszikus államkapitalista modell rajzolódott ki Oroszországban, s a rendszer alakulásának folyamatát jelenleg színezi az utódlás kérdése is. Putyin szinte biztosan nem fog az alkotmány megváltoztatásával a harmadik ciklusra is indulni, ugyanígy az is elképzelhetetlen, hogy politikai nyugdíjas legyen. Az (egy ciklusra szóló) utód kijelölése tehát fontos, aligha akadályozhatja azonban a modernizációt. Sőt az ország előtt álló kihívások minél hatékonyabb megoldása segítheti igazán az átmenet zökkenőmentes levezénylését.
A legfontosabb kihívásokat három dologban jelöli meg a legtöbb szakértő. Az első helyen említi legtöbbjük az észak-kaukázusi helyzetet. Ezt követi a reformok végigviteléből adódó kihívás, elsősorban a szociális rendszer fájdalmas átrendezése és ezzel párhuzamosan a középosztállyal kötött képletes alku (önként feladtak a demokráciából a jólétért, a gazdasági növekedésért cserébe) érezhető megbillenése, míg a harmadikat magának a rendszernek a hibái jelentik.
Mindezekkel láthatóan tisztában van a Kreml is, s erről, valamint az imázs megromlásának érzékeléséről tanúskodott néhány hete Putyinnak az országhoz intézett szokásos évi üzenete, amely csattanós választ adva a nyugati kritikákra, egyértelmű és végleges búcsút jelentett a Szovjetuniótól, ideológiai értelemben pedig szándékosan liberális volt. A világ persze ezt most sem nagyon akarta meghallani, s szokás szerint csak azt visszhangozták a beszámolók, hogy az elnök a múlt század legnagyobb tragédiájának nevezte a Szovjetunió szétesését. Mindez azonban nem jelenti – mint azt sokan gondolják – a szovjet rendszer iránti nosztalgiát, sokkal inkább a nagyság felelevenítését, amely kellő alapot teremthet viszont a társadalmi konszenzushoz az újabb nagy feladatok, a korántsem fájdalommentes belső átalakítás előtt. Ezt készítette elő, hogy Putyin közben minimális feltételek mellett amnesztiát hirdetett a külföldre vándorolt tőkének, kilátásba helyezte az örökösödési illeték eltörlését, figyelmeztette az adóhatóságokat, hogy az ellenőrzéseknél ne állítsanak fel terveket, és ne szorítsák mindenáron sarokba az üzleti szférát. Javasolta a parlamenti vizsgálóbizottságok intézményének régóta követelt felállítását, szükségesnek látta a frakciók nyilvánossághoz jutásának erősítését, és nem utolsósorban kikelt a korrupt bürokrácia ellen.
Mindezek arra engednek következtetni, hogy Putyin a stabilizációt szem előtt tartó, kompromisszumokon alapuló politizálás után a reformok hatékony végigvitele érdekében konfrontációkra kényszerül saját csapatán belül is, s ehhez a ritmusváltáshoz elő kell készíteni a terepet. Ütközni kell ugyanis a korrupt bürokráciával, de vissza kell fogni a túlságosan megerősödött szilovikok ambícióit is. A Putyin-rendszer tehát jelenleg mozgásban van, s e helykeresésben a fent említett jelekből ítélve valószínűsíthető, hogy talán éppen a Hodorkovszkij-per másfél évének tapasztalata alapján sokkal inkább a modernizációs célok lesznek a meghatározók.