Fabro Henrik 1920. január 5-én indult Párizsba a magyar küldöttség különvonatán. Naplójában a delegáció tagjairól ekképp vélekedett: „Apponyi mindnyájunk felett magasan áll. Hányszor gondoltam már úgy magamban, hogy ezt az embert királlyá kellene választania Magyarországnak, ha igazán le akarja róni neki háláját. Örömmel látom a magyar lapok egyes megnyilatkozásaiból, amelyek kifelé is megtalálják útjukat, hogy hasonló gondolattal foglalkoznak mások is. Igaz, hogy nem annyira királynak, mint ideiglenes államfőnek kandidálják. (…) Igen tiszteletreméltó embernek ismertem meg Bethlen Bálint és Teleki Pál grófokat, Csáky István grófot, aki sokat tud, Koneket és Láng Boldizsár bárót. Kár, hogy Csáky Imre gróffal, aki Csáky Albin fia s akit Csáky István gróf nagyon adorál, közelebbi eszmecserét nem folytathattam még. Nagyon derék embernek látszik végeredményben Woracziczky is, csak annyira gróf ne volna. Igen derék, katonás ember Kiss Sándor és nagyon alapos tudásúnak látszik és csak szerénysége nagyobb. Guary konzul és Györffy irodatiszt derék joviális ember. Barkóczy és Bobrik arról nevezetesek, hogy kedélyesség ezekben van a legtöbb. Igazi kedélyesség azonban a társaságban csak nem akar fejlődni.” (Neuilly, 1920. február 2.)
„E társaságban Apponyi a legszigorúbb önmaga iránt s Csáky Imre gróffal, meg Teleki Pál gróffal együtt igazán méltó arra, hogy a társaság krémjének tekintessék. Ez utóbbiak elsőrendű egyéniségek. Teleki talán kissé nyíltabb a kettő közül, de mind a ketten elég arisztokratikus zárkózottságúak, semhogy egyéniségükhöz közelebb lehessen férkőzni.” (1920. március 1.)
A franciák sokszor méltatlanul bántak a magyar küldöttség tagjaival. Csak engedéllyel és detektívek kíséretében hagyhatták el szállodájuk környékét, szinte fogolyként kezelték őket. Leveleiket cenzúrázták, néha hónapok múlva vagy egyáltalán nem érkeztek meg. Ilyen körülmények között a gyorsíró-újságíró általában kora reggeltől éjjel két óráig dolgozott: jegyzetelt, az eseményekről tudósításokat küldött a távirati irodának. Az Intransigeant, Liberté, Journal des Debats, Temps és az angol lapok cikkeit fordította, s cáfolta az ezekben megjelent valótlan állításokat Magyarországról, minden alkalmat megragadott a hazánk iránt érzett ellenszenv eloszlatására. Tájékoztatott a ma már látszólag lényegtelennek tűnő, ám akkoriban bizakodást keltő fejleményekről: lord Newtonnak az angol felsőházban a magyarügyben mondott igen szimpatikus beszédéről, s lord Curson helyettesnek erre adott válaszáról; azon jegyzék benyújtásáról, „…amely legalább korridor biztosítását kéri Magyarországból a székelységhez”. Tanulmányozta Jahn Maynard Keynes a világháború okait, a békeszerződés gazdasági következményeit tárgyaló művét, Remé Johanne Le principe de nationalité, A nemzetiségi elv című munkáját.
A fent említett légkör erősen hatott Fabro lelkiállapotára. Bár néhány hónap után Párizsba költözhetett át a delegáció, hangulata nem lett derűsebb:
„Hiszen most, hála Istennek, valamivel szabadabban mozgok, de ez a mozgás is többé-kevésbé olyan, mint az óramű mozgása, állandó utazás Versailles és Párizs között, állandó hírvivés, úgynevezett propaganda, amelynek semmi propagatív erejét nem látom; mégis a folytonos reménykedés, hogy hátha használhatok mégis valamit… Ön ezt csak akkor fogja megkapni, amikor úgyis hazajövök (ha még egyáltalában hazajövök ebben az életben, mert biztonság kedvéért azt a sírhelyet, amelyet Neuillyben felmondottam, most Versaillesben rendeltem meg; úgyis május elseje lesz közben). (…) Csak egyetlen ambícióm volna: az, hogy szegény szüleim hamvai ne nyugodjanak idegen földben, de ezt csak úgy érhetném el, ha oláh állampolgárságra pályáznám, ami a miniszteri tanácsosságnál is távolabb áll tőlem…”
Az idézet utolsó mondatát ma is megszívlelhetnénk: „Az Isten áldja meg Önöket mind, ne marakodjék egymással senki, aki magyar; itt látni csak, milyen porszem vagyunk a világűrben; rám pedig hiába is haragudnék bárki, én akkor sem haragszom rá. Isten Önökkel.” (Párizs, 1920. április 29.)
Fabro Henrik naplójából kiderül számunkra, hogyan ítélték meg az ország kilátásait a delegáció tagjai, illetve a külföldi lapok:
„Ma délben fél 1 órakor félórai csevegésünk volt nekünk újságíróknak Apponyival, aki roppant sötéten látja a helyzetet. »Összecsaptak a hullámok a fejünk felett! – mondotta. – Nincs semmi reményünk egyéb, mint az a szakadék, ami az entente tagjai között támadt s alkalmasint alá kell írnunk a békét, alig van reményünk rá, hogy valami engedményt kapjunk. Ha ugyanis megtagadjuk az aláírást, akkor presztízskérdést csinálnak belőle s rögtön egységes front lesz ellenünk. Csak az idő az, ami a mi javunkra szól. Későbbre kell halasztanunk a visszaszerzést.«” (Neuilly, 1920. február 13.)
„A Chicago Tribune-nak tegnap egy igen nevezetes híre jelent meg abból a szempontból, hogy a magyarországi helyzet tisztán feltárassék. Nyilván a budapesti amerikai misszió valamelyik tagjától eredhetett a cikk, amely misszió most Budapestről visszatérőben Párizsban időzik. Kifejti, hogy Magyarország a békefeltételeket sem nem fogadhatja el, sem vissza nem utasíthatja, tehát lehetetlen helyzetben van. A bolsevizmus sokat ártott az országnak, de távolról sem annyit, mint amennyit a román hadsereg rablásai. Amerika nem zárkózik el a Mackensen által kifosztott románok jogos igényei elől, de a románok mindazt, amit így erőszakkal elvettek, elérhették volna jogosan is, a nélkül, hogy Magyarországot tönkretették volna, azt a Magyarországot, amely mai állapotában, ha a béke feltételeit nem enyhítik, nem lesz képes a részére megszabott békefeltételeknek megfelelni.” (Neuilly, 1920. február 18.)
A küldöttség tudomására jutottak oly szomorú esetek is, melyekről Fabro nem is tájékoztathatta a hazai intézményeket: „Mégis furcsa, mondotta erre Apponyi, hogy olyan esetek fordulnak elő, mint az, hogy székelyudvarhelyi iskolás gyermekek közt vizsgálatot indítanak, azután nem találnak semmit és mégis letartóztatnak vagy három gyermeket, azokat bezárják, megbotozzák, ütlegelik s azután megint szabadon bocsátják. Vagy pedig: egy brassói ezredes bútorát szállítják el a brassói állomáson. Egy szegény székely ember vigyáz, hogy bajuk ne essék. A vagon, amelybe a bútor bele van helyezve, összeütközik egy másik vagonnal, a szegény székelyt okozzák, hogy ő idézte elő az összeütközést, ütik-verik az oláh katonák egy ezredes jelenlétében, annak a parancsára s a szó szoros értelmében holtra verik. Egy odaérkező oláh hadnagy 200 lei jutalmat ad annak a katonának, aki a legkegyetlenebb csapásokat mérte rája, annak elismeréséül, hogy amint mondotta, »egy kutya magyarral ismét kevesebb van«. Erről jegyzéket intéztek az entente-hoz s erre a jegyzékre semmit sem felelt. Engem iszonyatosan bánt: ne lehessen semmitse tenni az ilyen dolgok szellőztetésére. Mégis csak ki kellene dobni a nyilvánosságra, amit eddig azért nem akartak, mert attól tartottak, hogy a románoknak tudomására jutván a botrányok szellőztetése, az illetőkkel még kegyetlenebbül fognak bánni. De valamikor az ilyen dolognak mégis csak vége kell, hogy legyen.” (Neuilly, 1920. február 29.)
Bátor lépésnek számított, hogy „a magyar delegáció jegyzéket intézett az entente-hoz a nagyváradi halálraítéltek érdekében…”
A tervezett két-három hetes kiküldetés több mint öt hónapra tolódott. Fabro közreműködésére akkor is szükség volt, amikor csak egy kis küldöttség képviselte a magyar érdekeket, s a küldöttség nagy része Budapesten készült a végső küzdelemre. Fabro az utolsó percig legjobb tudása szerint, lelkiismeretesen látta el feladatát. 1920. június 4-én végigszenvedte a feltételek aláírásának megalázó érzését. Élete legkeservesebb időszakának nevezte e néhány hónapot.
A trianoni és a Saint-Germain-i békeszerződés által darabokra szabdalt volt Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai között sok anyagi kérdés várt elintézésre. Ezek megbeszélésére Franciaország, Anglia és Olaszország vezetésével értekezletet hívtak össze 1921 novemberében az isztriai Portoroséba. Az értekezletekre az MTI megbízásából ismét Fabro Henrik utazott ki a sajtószolgálat ellátására. Cikkei megjelentek a Pesti Hírlap, a Szózat, a Nép, a Pester Lloyd, a Neues Pester Journal, a Neues Wiener Tagblatt hasábjain is. Fabro e kiküldetésén ismét vezette naplóját. Az idézett részletek a tárgyalások légkörét és az elé gördített akadályokat mutatják: „Itt állandóan feszült a hangulat. Tánc és muzsika mellett az emberek lángolóan – gyűlölik egymást. (…) Én pedig leültem és itt Önnek firkálok, hogy én is beszéljek valakivel. Mert itt jóformán senkivel sem beszélek. Csak olyanokat látok itt szép társadalmi formák között végbemenni, amik elkeseredéssel töltik el lelkemet. Az interjúk szedését is rég abbahagytam volna s rég elutaztam volna innen, ha nem Önnek akarnék kedvében járni. Napról-napra jobban látom, hogy itt nincs nekünk igaz barátunk. Talán még a szerbek a legigazabbak, akik a legridegebben, de amellett a legbecsületesebbeknek látszanak. Látszanak, mert hiszen én már senkinek sem hiszek. (…) Fenn az isztriai partvidéken azután látom a nyomort s a Palace-szállóban, mikor táncolnak, mulatnak, intrikálnak és egyetértésre mindig csak a magyarokkal szemben tudnak jutni, akiknek még meglevő egypár négyzetkilométerére fáj – úgy látszik – a foguk, akkor ez a nyomor jut eszembe.” (Portorose, 1921. november 17.)
„Az hírlett, hogy a csehek nem fognak hozzájárulni a gazdaságpolitikai bizottság által előkészített határozati javaslathoz. Minden eddigi ígéretüket egyszerűen letagadták a cseh urak, úgy hogy nagy volt az elkeseredés. …ajánlják a delegációk a kormányuknak a javaslatot határidő nélkül. Ezt az eszmét a csehek vetették fel, akik, úgy látszik, ezen az úton mindenképpen el akarják hárítani magukról az ódiumot, hogy ők teszik lehetetlenné az egyöntetű eljárást és ezen ódium hátránya nélkül húzzák-halasztják majd az elfogadást. (…) Hogy most mellénk állottak (a románok – a szerk.), ez vagy Lahováry jelenlétének tulajdonítható (saját nézetem szerint), vagy pedig egyszerűen a román fifikának és annak, hogy a kisantant ellenünk kellően kiosztott szerepekkel játszik.” (Portorose, 1921. november 16.)
1922 április havában Genovában folytatták az utódállamok megbeszéléseit. Most már elsőrendű politikai kérdésekről is szó volt, ezért a magyar küldöttséget maga Bethlen István gróf, akkori miniszterelnök vezette. A magyar küldöttséget nem Genovában, hanem a szomszédos Nerviben, az olasz Riviéra egyik legszebb pontján helyezték el.
A varázslatos hely azonban közlekedési nehézséget jelentett a magyar delegációnak. A hazánkkal szembeni megkülönböztetés ismét érintette az újságírót: „A második, keservesebb csalódásom az volt, hogy éppen Magyarország, amelynek sajtóképviselője egyes egyedül buzgott ott vasárnap délben 12 órakor távirat feladásával, az egyetlen ország, ahová este 6 óráig nem lehet sajtókedvezményes táviratot feladni, mert így, meg amúgy. (…) Képzelheti mindazonáltal, hogyan érezhettem magamat, amikor kollégáim már mind hírek után szaladgálhattak, nekem pedig energiám jó részét arra kellett fordítanom, hogy a mieinket itt rábírjam, hogy a magyar állam utólagos hozzájárulását szerezzék meg. (…) Most pedig odaadtam a MTI értesítését az itteni hivatalos tényezőknek és nem hagyok békét nekik addig, amíg ki nem eszközlik itt a Magyarországot a világ előtt megszégyenítő korlátozás elejtését.” (Nervi, 1922. április 13.)
Fabro Henrik naplóján kívül megmaradtak a Magyar Távirati Irodának küldött telegrammásolatok, a Legfelsőbb Tanácsnak átadott magyar jegyzékek eredeti fogalmazásai is. A több száz távirat a küldöttség napi működéséről, a megbeszélésekről számolt be. A tárgyalások egész menetét pontosan megismerhetnénk e dokumentumokból, de a francia cenzúra miatt esetleg félrevezető információt is tartalmazhatnak.
Hegedüs Annamária összeállítása
origo.hu
Karácsony Gergely szerint, ha nem tetszik a Pride, vidd el a gyereked máshova
