Hazug demokrácia

Nagy szakállú, torzonborz, fegyveres emberek járják mostanság Izrael útjait. Itt lezárják az észak–déli autópályát, másutt tönkreteszik a hadsereg gépjárműparkját, vagy elvágják az elektromos vezetékeket. Narancssárga ruhában járnak, rajta Dávid-csillaggal, esetleg a zsidó jelképet narancsszínű papírból kivágják, és ruhájukra varrják. A szimbólum könnyen érthető: őseiket a nácik kényszerítették így zsidóságuk megvallására, s zárták gettókba, ők viszont saját népük páriái lettek. Zsidó zsidónak farkasa – kiáltják a Gázai övezet telepesei a világnak, s rettegve várják a napot, amikor kiűzik őket az izraeli hadsereg katonái. Olyan eddig még soha nem esett meg Izrael történelmében, hogy felszámolják a megszállt területen saját infrastruktúrájukat, és ott élő honfitársaikat erővel kiutasítják. Egyes szakértők azonnal polgárháborút vizionálnak, amely alapjaiban rengetné meg a zsidó valláson alapuló társadalmat. Nem lehet biztosra venni semmit, ám a fegyveres összetűzés valós veszély. A kormány közölte, a kivonulni nem hajlandó telepesek arzenálját erővel is elveszi, a hosszú szakállas emberek pedig úgy válaszoltak, hogy elkezdtek megerősíteni egy szállodát. Egyesek ott kívánják ugyanis elbarikádozni magukat, amikor augusztus végén értük jönnek a katonák. Azt pedig tudják, hogy nem lesz könnyű kifüstölni őket onnan, amíg a világ összes televíziós stábja a helyszínen forgat.
A keskeny földnyelv elhagyása azonban napról napra biztosabb, már ha valamit ezzel a jelzővel lehet illetni a világ e részén. Izrael megtör egy fél évszázados tabut, amely egyszerre előremutató, ám veszélyes is. A kivonulásnak örülnek a palesztinok, akik így közlekedhetnek városaik között, ám a ki- és belépés az övezetbe továbbra is az izraeliek kénye-kedvétől függ. Egyiptom felé nem nyitják meg a határt, sőt minden eddiginél keményebb lesz az ellenőrzés, megakadályozandó a fegyvercsempészetet. A palesztinok élete bizonyos mértékben javulni fog, legalábbis nem kell minden nap idegen katonáktól tartaniuk. Az a bizonyos független Palesztina azonban továbbra is álom marad.
Egy kicsivel keletebbre, Ciszjordániában azonban csak most kezdhetnek igazán aggódni a helyiek. A négy elzárt zsidótelep felszámolása a terület északi részén gesztusnak elmegy, ám a Gázai övezet elhagyása könnyen lehet a jeruzsálemi kormány első és egyben utolsó békülékeny lépése. Esetleg Ariel Saron is úgy számol, hogy ekkora jótéteményt, mint amit ő a gázaiakkal cselekedett, még nem látott a világ (főleg Amerika), így mindenkinek meg kell értenie a „megváltozott realitásokat”. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a biztonsági fal bizony határvonallá válhat, főként azokon a területeken, ahol az illegális települések komoly városokká nőttek (Ariel, Máále Adumim). Gázát elsőnek – volt a jelszó 1993-ban, az oslói béketárgyalások után. Nagyon úgy tűnik, hogy ebből az elsőből egyúttal utolsó is válik, s akkor a palesztinok jogosan érezhetik: valaki nagyon becsapta őket. Izrael kormánya pedig az ezerszer elátkozott tervvel kétfrontos háborút nyit. Magára haragíthatja az arra könnyen kapható palesztinokat, valamint a már említett telepeseket is. A „hagyományos” lakosság sem áll viszont olyan mértékben a terv mellett, hogy a lépés végrehajtásától szavazatokat várhatna az egyébként igen stabilnak bizonyuló Saron-kabinet.
A tervet talán csak egy újabb palesztin felkelés (vagy a vizionált polgárháború) tudná megakadályozni, amelynek vezető ereje szinte bizonyosan nem a Fatah lenne. Egyre komolyabban kopogtat a nagypolitika csarnokába bebocsátást kérve a Hamász, amelynek létrehozása a palesztin népet megosztani vágyó terv része volt. A Muzulmán Testvériség elvei mentén kialakított csoport azonban kinőtte a neki szánt teret, s most már a születésénél bábáskodó Izraelre is komoly fenyegetést jelent. Ráadásul a folyamatosan megújulni kényszerülő Palesztin Hatóság valóban demokratikus helyhatósági választásain is olyan kiváló eredményt ért el a radikális szervezet, hogy az az uralkodó Fatahnak, Izraelnek, valamint a Hamászt terrorcsoportnak tartó Egyesült Államoknak és EU-nak is kínos. Részint emiatt maradnak el a júliusra tervezett általános választások a palesztin területeken, pedig a Hamász szívesen megmérette volna magát, ha már lendületbe jött.
A demokrácia bizony néha visszaüthet, ha a külföldi stratégák nem ismerik a helyi sajátosságokat. A palesztin választásokról mindenki, még a nemzetközi megfigyelők is dicsérően nyilatkoztak. Ezután különösen kínos, ha egy terrorszervezetnek tartott párt győz. Ilyesmi történt a Szentföldtől nem is nagyon messze, Libanonban. Ott a nagyvilág forradalmakat általában megtapsoló része azt láthatta, hogy a bátor libanoni nép kiűzi a szíriai tankokat hazájából, majd a hirtelen jött lelkesedés egészen a választásokig kitart. Észak-Libanonban győztek is a Szíria-ellenes erők, ám a déli területeken még mindig fájó emlék a 2000-ig tartó izraeli megszállás, amely a Sebáa-farmok esetében máig fennáll. A voksolók legtöbbje pedig az Amal és a Hezbollah szervezetek listáira szavazott. A demokratikus választás így azt a Hezbollahot juttatta a helyi önkormányzatokba és a bejrúti parlamentbe, amelyet a déli szomszéd évtizedek óta kárhoztat, s megpróbálja elérni, hogy nyugati szövetségesei felvegyék „Isten pártját” a terrorlistájukra. Ha ez megtörténne, az egyet jelentene a demokrácia megcsúfolásával. Az, hogy az emberek egy-egy fegyveres szervezetre szavaznak, nem jelenti feltétlenül azt, hogy ott kizárólag vérszomjas, bosszúálló emberek élnek. A valódi okok keresése azonban nem erőssége a nyugati nagyhatalmaknak.
Ez a helyzet persze kristálytisztán látszik Irakban is. Ott megtörtént az, hogy az összes megszállók ellen harcoló embert terroristának nevezték. Gombamód szaporodnak a kilométerhosszú fantázianévvel illetett csoportok, amelyek mind rettentő veszélyesnek tűnnek. Az összeesküvés-elméleteket szerető emberek – a tapasztalatok alapján Washington tele van ilyenekkel – úgy tartják, az al-Kaida hidrájának ezernyi fejével állnak szemben, amelyek közül ha kifüstölnek egyet, újabb kettő ugrik helyébe. Azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a gyilkosok magától Oszama bin Ladentől kapják utasításaikat. Ám azt előre kizárják, hogy valamit nagyon elrontottak a hadjárat megtervezésénél, majd a Szaddám Huszein megbuktatása utáni Irak kormányzásánál. Hónapokon át sulykolták az oda készülő katonáknak, hogy az iraki nép virágesővel fogadja majd őket, s talán máig nem értik, miért nem történt ez úgy, mint a Sivatagi kommandó 4-ben. A legendák szerint Lyndon B. Johnson a vietnami háború kellős közepén csalódottan kérdezte: „Miért nem szeretnek minket a vietnamiak? A mi segítségünkkel ők is boldogan és gazdagon élhetnének!” Sem akkor, sem most nincs az amerikai elnök mellett olyan személy, aki elmagyarázná a tévedést. A megszálló katona akkor is gyűlöletes marad, ha jó a kocsija, csillog a fegyvere, és csokit osztogat a gyerekeknek. Különösen akkor, ha a helyi szokásokra fittyet hányva meghatározza, ki is uralja az országot. Sőt, az egésznek olyan jelleget kölcsönöz, mintha demokrácia lenne, olyan rendszer, amely a két folyó mentén soha nem volt, s talán nem is lesz. Az Egyesült Államok csúnyán elrontotta a nagy lehetőséget, hogy finomítson nemzetközi megítélésén. Hol van már az az Amerika, amely az ígéret földje volt emberek milliói számára!