Köztársaság tér és az elnöki szék
Pártpolitikusnak minősül-e Szili Katalin, s ha igen, kizáró ok lehet-e ez a köztársasági elnöki posztra? – végeredményben ezt a kérdést járták körül azok, akik nem támogatnák a jelenlegi házelnök megválasztását. A mellette lobbizók persze azzal érvelnek: Mádl Ferenc államfő is pártpolitikus lett azáltal, hogy az Antall-kormány idején miniszteri megbízatást vállalt. További kérdés természetesen: vajon pártpolitikai megbízatás-e egy tárcát irányítani egy parlamentáris demokráciában? Miként az is csupán szónoki kérdésfelvetés, hogy egy kormányzó párt elnökhelyettesi pozíciója annak tekintendő-e. Szili Katalin mindenesetre évekig a Magyar Szocialista Párt elnökhelyetteseként tevékenykedett.
Sokan úgy vélekednek: nem is a pártpolitikusi múlt az igazi gond Baranya megye szocialista prominensével, hanem a pártpolitikai jelen. Merthogy Szili Katalin az Országgyűlés elnökeként sem tudott az elfogulatlan ülésvezetés kritériumainak megfelelni. Vagy talán nem is akart. Még potenciális MSZP-szavazók számára is szembeszökő volt jó párszor, hogy a felszólalási időkeret túllépését mennyire másként ítéli meg a pulpitusról. Attól függően természetesen, hogy a szónok kormánypárti vagy ellenzéki padsorokban foglal helyet. Kiugróan emlékezetes ténykedése volt, amikor május elején a Fidesz frakcióvezetője nem tudta befejezni napirend előtti felszólalását, mert kikapcsolta a mikrofonját. Ezt követően a szocialisták képviselőcsoportjának vezetője is elhasználta a rendelkezésre álló időt, ám ő a többszöri felszólítás ellenére is elmondhatta érveit, s a mikrofonja is bekapcsolva maradt. Ezek a jelenetek visszatérő motívumai a házelnök tevékenységének, ám külön említést érdemelnek „rendre intő” gesztusai is.
Egyes ellenzéki interpellációk letiltása házelnöksége alatt rutinszerűvé vált, s annál inkább is értetlenséget váltott ki, hiszen Szili Katalin a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem jogi karán végzett. Érdekes módon mindegyik interpellációban Gyurcsány Ferenc vagyoni gyarapodásának firtatása volt a közös elem. A nagyobbik ellenzéki párt már 2003 őszén sem tehette föl kérdéseit az előző kormányfőnek a Ház falai között az akkori gyermek- és sportminiszter ügyeivel kapcsolatban. Igaz, a házelnök konzekvens maradt: idén májusban sem interpellálhattak hasonló tárgykörben immár személyesen a kormányfővé avanzsált érintettnek.
Népszerűséget szerzett Szili Katalin számára az a 2003. augusztus 31-i kijelentése, amely szerint gyurcsányi ügyek mindaddig lesznek, amíg az MSZP nem szabadul meg a nómenklatúrától. Az a meglátása is figyelmet keltett, hogy minden pártban van egy zsákmányszerző érdekcsoport is. Később, október 6-án mégis csak az ő házelnöki szavazatával tudott megmenekülni az akkori ifjúsági miniszter a leszavazástól és az azt követő hosszas bizottsági és újabb plenáris procedúrától. Szintén szimpátiát keltett Szili Katalinnak a december 5-i népszavazás előtti nyilatkozata, amelyben az igen voksok mellett tette le a garast a kettős állampolgárság ügyében.
A média sem úszta meg korlátozás nélkül. A házelnöki jogkör felette sajátos értelmezésével múlt év novemberében kitiltotta a televíziós kamerákat a parlament folyosóiról.
A Szili Katalin személyét ellenzők másik meglátása szerint a pártpolitikusi „fél-jelen” megítélésétől nem lehet elvonatkoztatni a három évvel ezelőtti országgyűlési választási kampányban nyújtott teljesítményét, amikor is a szocialisták egyik emblematikus megmondóembereként nem csupán a polgári kormányt, illetve a Fideszt ostorozta kérlelhetetlen hevülettel, de ily módon a polgári pártok mögött álló szimpatizánsok, állampolgárok erkölcsiségét, mi több, szinte politikai létjogosultságát is kétségbe vonta. Hogy fel se merülhessen a szubjektív tallózás vádja, az MSZP honlapját javasoljuk felütni ideillő archivált idézetekért. Érdemes, mert bőséges tárházát találjuk a Barcsról elszármazott képviselő asszony olyan megnyilatkozásainak, amelyeket feltehetőleg akkor tett a választási kampány hevében, amikor még csak távoli, talán soha be sem teljesülő vágyálom lehetett a köztársasági elnöki jelölés. A szocialista párt elnökhelyettese derekas munkát végzett már az előkampány során, s nem fukarkodott a pártrendezvényeken, fórumokon azokkal a sommásan elítélő kijelentésekkel, jelzőkkel, amelyek az MSZP választási stratégiájának integráns részét, mondhatni gerincét képezték. Már 2001 novemberében együtt követelte a párt élvezetőivel, hogy a Fidesz mondja meg, hová tűnt az emberek pénze, az általa is alelnökölt Országgyűlés négyéves munkáját pedig zsákutcának minősítette. A kampány finisében szószólója volt annak, hogy a Fidesz és a MIÉP lényegében egy párt, s közjogi műveltségét megkérdőjelező módon kijelentette: Orbán Viktort nem tekinti már kormányfőnek. Azzal is meggyanúsította a miniszterelnököt, hogy a MIÉP-nek tartja fönn a miniszteri helyeket, ha nem nevezi meg a miniszterjelöltjeit. Széles körben megütközést keltett, amikor beszállt pártjának a huszonhárommillió románnal való ijesztgető kampányába, s a hírek szerint azt mondta egy rendezvényen: keserű lesz a szabolcsi alma, a makói hagyma, ha barna kezek szedik le. A polgári pártok nem törlesztettek a választási kampányban elhangzott rágalmak miatt: májusban 355 igen szavazattal, mindössze 21 ellenében Szili Katalint választotta elnökéül az Országgyűlés.
Szili Katalin, aki jogi diplomája mellé politológusi végzettséget is szerzett, 1983-ban nyert felvételt a Magyar Szocialista Munkáspártba, majd 1989-ben az utódpárt MSZP-hez igazolt. 1994 óta országgyűlési képviselő. A Horn-kormányban a Baja Ferenc vezette környezetvédelmi és területfejlesztési tárca politikai államtitkára volt. Az MSZP elnökhelyettesi tisztét 2000 novemberétől 2004 októberéig töltötte be. Pártja honlapján található életrajzában az szerepel: pártban betöltött minden funkciójáról annak érdekében mondott le akkor, hogy az Országgyűlés elnökeként a legtöbbet tudja tenni a politikai párbeszéd, a Kormány (sic!) stabilitása és a pártegység megteremtése érdekében. Ha az államfő első helyetteseként abszurd, alkotmányellenes módon a „pártegység” megteremtését tekintette egyik legfontosabb céljának, köztársasági elnökként, vagyis az alkotmány szerint a nemzet egységét megjelenítő, pártok felett álló személyként is a pártegység megőrzését tartaná-e fő feladatának? A rendszerváltozás óta az államfői poszt az egyetlen a közjogi méltóságok sorában, amelyet sem egykori MSZMP-tagok, sem későbbi pártfunkcionáriusok nem töltöttek be soha.
A civil szféra védelmében
Rövid lenne a lajstrom, ha össze akarnánk állítani azoknak a közéleti személyiségeknek a nevéből, akiket politikai beállítottságtól, szimpátiától függetlenül szinte mindenki elismer. Sólyom László, a tizenhat évvel ezelőtti rendszerváltó Ellenzéki Kerekasztal tagja, az Alkotmánybíróság volt elnöke mindenképpen ezek közé tartozik. Nemzetközi és hazai tudományos elismertségét nemigen lehet kétségbe vonni, s szinte élő cáfolatát adja annak a mai – legtöbbször ugyan kimondatlan – hamis axiómának, amely szerint kizárólag a tudással, a magas erkölcsi mércével nem lehet elismertséget szerezni politikai hátszél híján. A Védegylet nevű civil szervezet kezdeményezését aláíró magyar értelmiségiek neveit olvasva furcsa, jóleső érzés keríthet hatalmába bárkit. Mintha visszatérnénk a tizenöt-tizenhat évvel ezelőtti szabadságélménnyel teli időkhöz, amikor még a rendszerváltó értelmiség legkiválóbbjai nem fordítottak hátat egymásnak vélt vagy valós politikai ellentétekre való hivatkozással.
Hogy mennyire nehéz diktatúrában demokratának maradni, szintén közös élménye volt a rendszerváltozás előtti értelmiségnek s mindazoknak, akik a Duna Körben tevékenykedtek. A szellemi és biológiai környezetvédelem ügyét felkaroló Duna Körnek alkotmányjogászként Sólyom László is alapítója volt, aki részt vett az állampárti diktatúra felszámolásában szintén aktív szerepet vállaló Független Jogászfórum megalakításában, munkájában is. A rendszerváltozáskor megalakult Alkotmánybíróság elnökhelyetteseként, majd nyolc esztendeig elnökeként sokszor vitát váltottak ki az általa vezetett grémium döntései, ám tudományos felkészültségét, szigorú morális alapállását igen kevesen kérdőjelezték meg. Pedig nem árt emlékeztetni: olyan történelmi időszakban kellett sokszor egész társadalmi rétegek érdekeit eminensen befolyásoló döntéseket hozni, amikor a rendszerváltozáshoz fűzött, illúziónak bizonyuló várakozások még a mainál is viharosabb indulatokat generáltak. Az alkotmánybírák határozatai, Sólyom László egzakt, mégis közérthető jogértelmezései nyugalmat tudtak teremteni az esetek többségében, s zsinórmércéül szolgálhattak a totalitárius rendszer felszámolásában a törvényhozásnak is.
A médiaháború kellős közepén, 1992-ben – amikor a köztársasági elnök nem akarta kinevezni a kormányfő által jelölt közszolgálati rádió- és televízióelnököket – az Alkotmánybíróság el tudott vonatkoztatni a végletekig átpolitizált, pattanásig feszült légkörtől. A köztársasági elnök kinevezési jogköréről olyan határozatot hoztak, amely a jogi terminus technicusok ellenére érthető volt a laikusok számára is. Az már más lapra tartozik, hogy az államfő mégsem nevezte ki a jelölteket. Sólyom Lászlóék a rájuk nehezedő politikai nyomás ellenére sem adták be a derekukat, s nem voltak hajlandók aktuálpolitikai értelmezésekbe bocsátkozni.
Az első úgynevezett igazságtételi törvény alkotmánybírósági megsemmisítése szintúgy olyan határkő volt a rendszerváltozás utáni években, amely nem kevés kockázattal járt. Erős igény volt ugyanis arra, hogy a diktatúra bűnöseivel szemben eljárjanak, ám a taláros testület többek közt kimondta: a visszamenőleges hatályú törvényhozás nem lehet alkotmányos. Az, hogy az alkotmányos megoldást az Országgyűlés azóta sem tudta megtalálni, nem az alkotmánybírák rovására írandó. Ugyanilyen neuralgikus pontja volt a közéletnek a kárpótlás ügye. A Sólyom László vezette testület a vagyoni kárpótlás alkotmányosságáról szóló 1990-es határozatában lefektette a folyamat elvi alapjait. Nehéz lenne felsorolni az összes fontos alkotmánybírósági döntést, ám ha végigböngésszük ezeket, kirajzolódik egy közös jellemző. A civil szféra védelmében, emberhez méltó környezetünk fenntartása érdekében mindig kérlelhetetlen következetességgel állt ki a Sólyom László vezette grémium. Manapság különös hangsúllyal eshet a latba az az 1994-es határozata, amely szerint az alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítás köre „a közhatalmat gyakorló személyekkel kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb, mint más személyeknél”. Más szóval: a hatalom nem jár el alkotmányosan, ha az őt ért mégoly erőteljes kritikával szemben retorziót alkalmaz. Ugyanilyen fontos jogállami alappillérnek bizonyultak a vallás- és lelkiismereti szabadságról, a környezetvédelem alkotmányos tartalmáról vagy a személyi szám egységes használatának alkotmányellenességéről hozott dekrétumok. Ez utóbbi csak látszólag marginális kérdést tárgyalt, hiszen jogszerűtlenné teszi azóta is az egyes állampolgárokra vonatkozó adatgyűjtést. A magzatvédelmi törvény helyes értelmezése, valamint a halálbüntetés alkotmányellenességének deklarálása szintén nagy horderejű döntések voltak, de nem szabad elfelejtkeznünk az 1995-ös Bokros-csomag, az úgynevezett stabilizációs törvény számos, az emberek életét ellehetetlenítő passzusának megsemmisítéséről sem. Különösen érdekes a mostani választás fényében, hogy a köztársasági elnök jogkörének alkotmányos határait még a Sólyom által vezetett testület jelölte ki, kimondva: az államfő, jóllehet a hadsereg főparancsnoka, parancsot nem adhat ki, vétójoga nincsen személyi kérdésekben sem, csupán rendkívüli esetben tagadhatja meg az előterjesztések aláírását, továbbá ésszerű határidőn belül köteles dönteni. Szimbolikus jelentőségű, hogy a taláros testület elnökeként elrendelte: a döntések ünnepélyes kihirdetésekor az Aranybulla pecsétjét viseljék a bírák. Tudjuk: az 1222-es dokumentum ellenállási záradéka volt az alapja a magyar alkotmányos fejlődésnek, mivel végső soron kimondta, hogy az államhatalom túlkapásaival szemben védekezhet a társadalom.
Az 1980-as évek közepén az ELTE-n az év tanárává választották, s a Bibó István-, valamint a Rajk László-szakkollégiumokban is nagy sikere volt előadásainak. 1988–89-ben a rendszerváltó Nyilvánosság Klub ügyvivőjének választotta.
1998-ban köszönt le az Alkotmánybíróság elnöki tisztéről, mivel a törvény szerint többször már nem lehetett alkotmánybíró. A mai magyar közéletben szokatlan módon nem törekedett más magas pozíciók megszerzésére. Folytatta azt a tudományos munkát, amellyel pályafutása során számos hazai és külföldi elismerést aratott. 2001 óta a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Amikor 1998-ban a Német Szövetségi Köztársaság csillaggal ékesített Nagy Érdemkeresztjét vehette át, a német alkotmánybíróság elnöke azt mondta: Sólyom László érdeme, hogy Budapestet az alkotmányosság központjává tette.
origo.hu
Rengeteg ember menekülhet el Debrecen környékéről
