Színjáték voksokkal

Libanonban szinte el sem kezdődött a győztesek felszabadult ünneplése, máris többen felhívták rá a figyelmet: a Szíria-ellenes erők sikerének egyik kulcsa az, hogy a választási és hatalomgyakorlási rendszer tragikusan rossz. Tükrözi ugyan a lakosság nemzetiségi-vallási megoszlását, ám inkább színjátékra hasonlít a voksolás, mintsem pártok küzdelmére.
Libanon régóta küzd függetlenségéért, ez az emberöltőnyi küzdelem pedig érthetően nyomot hagyott az emberek lelkén és a politikai berendezkedésen is. Míg Bejrút értelmiségi köre értelemszerűen Szíriától tart leginkább, Dél-Libanon lakói Izraeltől félnek, hiszen élénken él bennük a háború és az azt követő megszállás emléke. A négy fordulóra elnyújtott szavazás adatai pedig külön-külön rámutatnak a rendszer visszásságaira. Bejrút 19 mandátumát Szaíd Haríri, a meggyilkolt exkormányfő fia nyerte el. Dél-Libanonban az összes, azaz 23 képviselői hely a Szíria-párti, fegyveres Hezbollah és az Amal csoportok kezére került. A harmadik fordulóban a Bekaa-völgy északi részén tízből tíz hely a Hezbollahnak ment, délen hatból öt Harírinek, középen hétből hat Aun csoportjának, egy pedig Haríri pártjának. A Libanon-hegység déli területein elnyerhető 19 mandátum szintén Haríriékat gazdagította, északon viszont 16-ból csak egyet kaptak meg, 15 Auné lett. Az utolsó fordulóban a Haríri-pártnak a 28 mandátumból legalább 21-et kellett megszereznie. Az eredmény azonban olyan lett, amilyennek ezen a választáson lennie kellett: mind a 28 hely a Szíria-ellenes szövetség ölébe hullott.
Szaíd Harírit a nyugati sajtó a Damaszkusszal szembeszálló fiatal politikusnak tartja, akivel szemben áll a dörzsölt Michel Aun Szíria-párti szövetségeseivel, hogy visszaforgassa a történelem kerekét. Libanon-szerte ismert azonban Aun megalkuvást nem tűrő Szíria-ellenessége. A polgárháború során nevet szerzett tábornok épp azért kényszerült száműzetésbe, mert csapatait a szíriai erők legyőzték. Csak a választások előtt, a szíriaiak távozásával térhetett haza, ám gyorsan összekülönbözött a drúz vezetővel, Válid Dzsumblattal, aki végül az ifjú Haríri oldalán kötött ki. Aun pedig saját útját járta, s mivel nem tart a Haríri– Dzsumblatt-tandemmel, Szíria-pártinak bélyegzik a nyugati sajtóban.
Jellemző a libanoni rendszer furcsaságaira, hogy a győztes párt csak azért szomorú kissé, mert a 72 hely a parlamentben Aunék 21 és a Hezbollah–Amal-koalíció 35 mandátuma mellett nem jelent kétharmados többséget, így nem mozdíthatják el Émile Lahoud államfőt – aki Szíria pártján áll. Azaz győzött a „cédrusos forradalom”, megrendeztek egy demokratikus választást Libanonban, ám a hatalommegosztáson alapuló rendszer elavult, s a közös ellenségkép sem olyan egyértelmű az országban, mint az kívülről látszik.