Biztonság bármi áron

Kegyetlen nyíltsággal derült ki július 7-én, hogy Nagy-Britannia terrorelhárító rendszere fabatkát sem ér. Hiába a sok millió font, a felkészült szakemberek, a láthatatlan ellenséggel nem tud mit kezdeni a nem erre tervezett hálózat. London olyan város, ahol az ember egy métert sem tehet meg közterületen úgy, hogy legalább egy térfigyelő kamera ne követné mozdulatait. A biztonságunk érdekében ezt nem tehetjük másképp – magyarázták az orwelli antiutópia gyakorlatba ültetését az illetékesek. Most pedig kiderült, ez csak arra jó, hogy a rendőrség forró nyomon indulhasson el, és néhány nap alatt a kezében legyen egy kiváló minőségű felvétel a tettesekről. Arra azonban nem alkalmas, hogy előre jelezze a bajt, hiszen az óriási városban még a híres MI5 és MI6 elhárítói sem tudják megtalálni a négy merénylőjelöltet. Pedig ők rengeteg merényletkísérletet előztek meg, ám az összeset ők sem tudják. Ahogy ezt az IRA fogalmazta meg Margaret Thatcherhez intézett üzenetében: „Nekünk csak egyszer kell, hogy szerencsénk legyen, önnek mindig.”
Persze nem csak a britek állnak így a biztonság kérdésével. 2001. szeptember 11-e óta e bűvös szó fémjelez minden beszélgetést, kormányok közi konferenciát, tanácskozást. A gond csak az, hogy eddig senki nem vette észre, hogy a személyes biztonság fejlesztése feneketlen zsákként nyeli el a beleölt milliókat, és szinte semmivel sem növeli az emberek életesélyeit, ha éppen beüt a katasztrófa. Úgy tűnik, ennél jobban már valóban nem lehet emelni az ellenőrzés szintjét, és valójában a brit titkosszolgálatoknak sem lehet szemrehányást tenni, hogy nem figyeltek eléggé a látókörükbe került, később gyilkosokká váló fiatalemberekre. Az ilyen, radikális eszméket követő mozlim férfi ezerszám található a királyságban, s közülük került ki a négy merénylő. Ahogy mondani szokás, nem állítható minden ember mellé rendőr. Van azonban egy ország, ahol a jelenlegi londoni készültség mindennaposnak mondható. Ez pedig Izrael. Az ország gyakorlatilag alapítása óta háborúban áll külső és belső ellenségeivel. Megtapasztalta, milyen az, amikor a televízióadásokat meg kell szakítani, hogy a hadsereg használhassa a frekvenciát s azt is, amikor minden óvintézkedés ellenére Tel-Aviv belvárosában robban a bomba. Az izraeli honlapok hirdetései között mindig ott van a terrormerényletek után a helyszínre siető mentőcsapat, a David Magen Adom számlaszáma, a sérültek rehabilitációját segítő szervezetek üzenete, valamint a felhívás: küldj egy pizzát harcoló katonáinknak! A szörnyű az egészben az, hogy a pizzafutárnak csak néhány háztömböt kell motoroznia, hogy az említett harcoló alakulatokhoz érjen. Ez pedig egyesek szerint megszokhatatlan, ám az izraeliek már nem igazán lepődnek meg az újabb, borzasztó híreken. Azon sem, hogy minden középületbe fémérzékelő kapukon lehet csak bejutni, bombakereső kutyákkal vizsgáltatják át minden csomagjukat, s a biztonsági emberek találomra megállítják a járókelőket. Az utcákon szinte minden második ember katona vagy rendőr, töltött fegyverrel ülnek a kávézókban az egyenruhások – mindenki erőtől duzzad, ám ez a helyzet mégis gyengeségről árulkodik.
Arról, hogy Izrael is képtelen felvenni a harcot a két lábon járó bombákkal. Társadalmukban erőszak- és fegyverkultusz van, és szinte elképzelni sem tudják, milyen lehet biztonsági őrök és kamerák kereszttüze nélkül sétálni egy város utcáin. Európa még nem ilyen, de könnyen ilyenné válhat, már ami a biztonsági előírásokat illeti. Szeretnénk, ha ez történne? Dehogy. A Népszabadságban megjelent cikk szerint azonban ez a jövő útja. Izrael rövid, ám annál véresebb történelme során megtapasztalt mindent, amely számunkra újdonság, ezért követni kell a közel-keleti ország tanácsait. A szerző úgy véli, azzal a mostaninál nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat, s így talán megelőzzük a terroristákat. Szavait ideológiailag jól alátámasztja a nyugati világ számos vezetőjének véleménye. Ők ugyanis egybehangzóan állítják – szakértőkkel egyetemben –, hogy a londoni (madridi, New York-i, washingtoni, nairobi…) merényleteket a Gonosz ideológiája ihlette. Olyan emberek, akik rosszat akarnak a Nyugatnak, mert irigyek a sikerekre, és meg akarják semmisíteni ezeket az eredményeket. Tony Blair brit miniszterelnök szerint ezt az ideológiát csak a „tünetei és az okai elleni frontális támadással” lehet legyőzni. George Bush amerikai elnök a merényletek idején tartott G8-csúcstalálkozón azt mondta, a harcot folytatni kell, s leszögezte, „nem győzhet a terrorizmus”.
Kérdés, vajon tényleg olyan a helyzet, mint azt a két idézet mutatja? Valóban igaza van a brit kormányfőnek, aki úgy vélte, a merénylők célja hosszú távon az, hogy az arab országokat egyetlen kalifátusba tömörítse? A két idézett politikus nagyon könnyen elfeledi azt, hogy a világ történelme szinte kizárólag válaszpofonokból áll. Tüneti kezelést alkalmazni erre pedig szinte semmiféle eredménnyel nem kecsegtet. A terrorizmus szörnyű jelenség, amelyet meg kell ismerni, hogy harcolni lehessen ellene. Mint ahogy kicsiben Izrael is ezt teszi: a rettentő gyengén felszerelt palesztinokkal képtelen felvenni a harcot, pedig a világ legmodernebb fegyverei állnak rendelkezésére, a harci morál pedig töretlen a hadseregében. Csakhogy ott is folyamatosan a másik oldal felé mutogatnak, és a terrorizmust mint okot hozzák fel megszállásukat igazolandó. A palesztinok épp ellenkezőleg gondolkoznak: ha nincs megszállás, terrorizmus sincs. Az igazság talán a két nézőpont között van. A megszállás és a terrorizmus egymásból táplálkozik, egy olyan világban, ahol régen mindegy, ki ütött először. A gond csak az, hogy a két szellemet nagyon nehéz lesz viszszagyömöszölni a palackba, főként akkor, ha erre nincsenek igazi kísérletek. Az egyetlen reakció az erőszak folyamatos, egyre növekvő kultiválása, az újabb háborúk indítása, s az ígéret, hogy egy nap győzni fogunk. Mi, a megszállók, vagy mi, a terroristák.
Minthogy a valódi okok megkeresése várat magára, valószínűleg meg kell szoknunk, hogy a liberális szabadságjogok értelmezése kissé megváltozik. A nálunk élő arab származású személyeket bizonyos időközönként felkeresi a rendőrség, csak úgy, ellenőrzésképp. Kulturális háttere, azt ne mondjam, bőrszíne miatt. A véletlenül a metrón felejtett csomagot már nem adják le a talált tárgyak osztályán, hanem kiürítik miatta az alagutakat. Ha nem egy csapásra változtatják meg az életünket, még el is tudjuk viselni. Csak az az összetartó erő látja kárát az őrületnek, amely miatt családok, nemzetek és emberiség létezik.