Ciszjordánia négy kiürítendő telepén már belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Az ott élő telepesek nagy része már elhagyta az otthonát, a többiek pedig épp az utolsó bútorokat pakolják fel a teherautókra. Az házak egyre koszosabbak, mert a lakók már nem takarítanak, a füvet nem öntözik és nem nyírják, ráadásul az egyre kevesebb járókelő miatt rossz a hangulat is. Talán az aranyláz idején felhúzott, gyorsan elnéptelenedő szellemvárosokra emlékeztet a négy lebontásra ítélt ciszjordániai zsidó telep. Itt kevés a vallási okokból letelepedett ember. Sokan inkább azért választották Kadimot, Ganimot, Sza Nurt vagy Homest lakhelyül, mert ki akartak szakadni a nagyvárosok forgatagából, emellett az izraeli állam még támogatta is a költözködést. A telepek közül egyébként Homes a legrégebbi: 1980-ban rakták le az alapkövét. Ennek megfelelően még a legrégebbi lakóknak sincs az utcákhoz, házakhoz kötődő, hosszú távú emléke. Elmenni senki sem akart, de nem fogják fel tragikusan a helyzetet. A Háárec riportere megemlít egy Denise nevű, Dél-Afrikából származó nőt, aki Kadim egyik utolsó lakója. Jézusról beszél, közben idéz Dániel, Ámos és Izajás könyvéből. Tagja annak a furcsa társaságnak, akik zsidók ugyan, ám Jézust elfogadják Megváltónak. Kadimban sok ilyen élt, de már csak ő maradt. Denise az újságíró szerint folyamatosan mosolyog, hiszen az Isten által alábocsátott próbának tartja a kivonulási tervet. Erről másképp vélekedik a Ganimot alapítók egyike, Etti Araji. A 43 éves hölgy két kisgyermekével osztja meg házát, férje és három idősebb gyermeke távol vannak. A ház ura ugyanis rendőr, aki hajlandó lett volna elfogadni a kivonulásért járó hatalmas összeget, és új életet kezdeni valahol máshol. Szavait hallván felesége arra kérte, aludjon inkább az őrszobán, nehogy folyamatos veszekedésük tönkretegye a házasságot. Etti Araji ugyanis úgy gondolja, ő lesz az utolsó, aki elhagyja Ganimot, ha egyáltalán meg fogja ezt tenni. Majd hozzáteszi, kész vérét is adni a házáért, amelyet 24 évvel ezelőtt épített – mindezt nyolc hónapos gyermekével a karjában mondja az izraeli újság munkatársának. Araji aszszony ugyanis nem tartozik a fentebb leírt, ideológiailag „képzetlenek” közé. Kemény vallási-politikai véleménye miatt lakott ott, ahol mindössze néhány kilométer választja el az arab településektől. „Azt hittem, hogy ragaszkodni fog az állam a földhöz, s így egy olyan sorompót hozhatnánk létre, amely megvédene minket az arab falvak lakóitól” – mondja Araji. Nagy szomorúságára azonban a negyven családból már csak 14 lakik a telepen. Egyedül pedig ez a küzdelem valóban nem megy.
Erre akarnak rávilágítani a jóval keményebb diónak számító Gázai övezet telepesei és szimpatizánsaik. Az egy tömbben élő mintegy kilencezer zsidónak nagyon sok barátja van szerte a világon, akik hajlandók bármit megtenni, hogy megmentsék a „küldetést”, azaz az ellenséges araboktól megtisztítsák Izrael földjét. Ezért a „narancsszínű aktivisták” a napokban elárasztották Izrael utcáit, és személyes hangú levelet vittek minden lakónak. „Vonulj az utcára, hívj magaddal mindenkit, akit ismersz! Feküdj a földre, hogy testeddel akadályozd meg a kivonulást! Csatlakozz a menethez, amely szolidaritást vállal a telepes testvérekkel!” – sorakoznak az ötletek. Tudni kell azonban, hogy ezeket a terveket nem a Gázai övezetben találták ki, hanem onnan jóval keletebbre, Jeruzsálem, Tel-Aviv, Haifa kávézóiban, sőt, New York, London, Párizs közösségi házaiban. Mégpedig a telepesek megkérdezése nélkül. Sokan közülük már torkig vannak azzal, hogy nap mint nap tiltakozó felvonulók zárják le az autópályákat a nevükben, szögeket szórnak az utakra, ezzel rombolják le a harc tisztaságát. Persze sokan közülük támogatják az ilyen lépéseket, mondván, az ő hazájuk nem ez az Izrael. A Gázai övezetben ugyanis jóval több a vallásos telep, ahová kizárólag ultraortodox zsidókat engedtek letelepedni az évek során. Kiemelkedik idős korával közülük Kfar Darom, amelyet hetven évvel ezelőtt alapítottak. Ez nem jelenti azonban azt, hogy azóta is lakott a telep. A zajos közel-keleti történelmet tekintve persze nem csodálhatjuk, hogy Kfar Daromot 1939-ben lerombolták, majd 1946-ban újra megalapították. 1948-ban, az államalapításkor elköltöztek a lakók, s csak 1989-ben érkeztek meg a legújabb telepesek. Mindezt azért, hogy 2005-ben végleg (?) megszüntessék a 65 családnak otthont adó községet. A itteni zsidó falvak között van világi, világi-vallásos és teljesen vallásos telep, halászfalu, néhány lakókocsiból álló illegális vadtelep, sőt francia nyelvű zsidók lakta hely is. Többségük ugyan fájó szívvel távozni fog, ha megjönnek a katonák, ám egy részük, a kemény mag itt marad, ahol küldetését betöltő zsidónak érezheti magát. Számukra ugyanis az az állam, amely képes átadni az ellenségnek Izrael akár egyetlen talpalatnyi földjét, egyenlő a babiloni szajhával. Ők azon telepesek, akik együtt gyászolják a nakbá, azaz a katasztrófa napját a palesztinokkal. Ezzel a névvel illetik Izrael megalakítását a hazájukat vesztett palesztinok, és hozzájuk csatlakoznak a Szentföldért életüket is feláldozni képes telepesek. Egy részük számára már az is szentségtörés, hogy egyáltalán héberül beszélnek, amely a szent szövegek nyelve, így egymás között jiddisül társalognak. Kifogásolják az ország nevét, amely a Tórában szerepel, és így nem illendő máshol leírni, s azt is problémásnak érzik, hogy sabbathkor egyáltalán autót lehet használni az elvileg zsidó identitású Izraelben. Országszerte ugyan elenyésző kisebbségben vannak az ilyen radikálisan gondolkodók, ám a Gázai övezetben igen magas az arányuk.
Nem vonulnak. Az ország belső részében élő harédi közösség tagjai – akik szintén torkig vannak a jelenlegi izraeli politika világias voltától – nem hajlandók részt venni a mára tervezett szolidaritási felvonuláson. Ők azok a hosszú szakállú, kalapos, pajeszos zsidók, akik kizárólag fekete ruhában járnak, kivéve fehér ingüket. A vallási szempontból hasonlóképp gondolkodó, ám politikailag a paletta ellentétes oldalán álló csoportok nem igazán kedvelik egymást, ráadásul a harédik inkább a vallásnak élnek, ellentétben a telepesek többségével. „A kivonulás nem harédi probléma” – zárta rövidre a probléma firtatását a Jerusalem Post izraeli napilapban a legnagyobb csoport, a litván harédik szóvivője. Jichak Hercog lakásépítési miniszternek azonban ajtót mutatott mind a litván, mind a szefárd harédi rabbi, amikor azt kérte tőlük, tiltsák meg a vallási iskolák tanulóinak a tiltakozó meneten való részvételt. (S. L. S.)
