Saron háborúi

Mára börtönné alakult a Gázai övezet. Több ezer katona és rendőr zárta le a keskeny földnyelvet, hogy megakadályozza a palesztin fegyveresek támadásait, valamint meghiúsítsa a telepesekkel szimpatizálók terveit. Mint eddig minden alkalommal, a terv valószínűleg most sem fog maradéktalanul sikerülni. A palesztin harcosok házilag barkácsolt Kasszám rakétáikkal lövik már hetek óta a gázai zsidó telepeket és a területhez közel eső Szderót városát, amelyre reagálva az izraeli miniszterelnök szabad kezet adott a katonáinak. „Nem lesz kivonulás puskaropogás közepette – ugyanis nem lesz puskaropogás” – jelentette ki korábban magabiztosan Ariel Saron, s most már látszik, mire gondolt. Az azonnali, kemény akciók bevezetésére, a palesztin területek lezárására, kijárási tilalomra, járőrözésre. Mindezt azért, hogy végrehajthassák a régóta dédelgetett Saron-tervet, amely véget vet az izraeli uralomnak a Gázai övezetben. Ez pedig a telepesek és támogatóik szemében egyenlő a hazaárulással.
Mivel már kevesebb, mint egy hónap van hátra a távozásig, a tiltakozó akciók szinte egymást érik. „Minden egyebet, még amely Erec Jiszraéllel (Izrael földjével) kapcsolatos is, tegyetek félre augusztus 17-ig, mert most ez a legfontosabb!” – ad tanácsot egy hölgy a többi szimpatizánsnak, aki egyébként gyermekével a telepekre utazott, hogy a vészes napok során segíthessen. Reményeik szerint ma megmozdul a világ zsidósága, tíz- és tízezrek fogják ellepni a Gázai övezetbe vezető utakat. „Százezer beköltöző esetén kérdésessé válik a kivonulás kivitelezhetősége” – jelentette ki a térség ideiglenes katonai vezetője, s ezzel kitűzte a célszámot a telepeseknek. Külön gondot jelent azonban, hogy a határok egyelőre le vannak zárva, ám a tiltakozók úgy okoskodnak, ha nagy tömegben jelennek meg, a katonák, úgysem tudnak semmit tenni. Persze lehet, hogy nem is akarnak. A hadseregben ugyanis számos katona kijelentette, nem hajlandó teljesíteni a parancsokat, ha azok a kivonulást célozzák. Biztosan csak a helyszínen, az éles bevetéskor derül ki, hányan tartoznak a kivonulást ellenző, esetenként mélyen vallásos sorkatonák közé.
Úgy tűnik, a kivonulást megtervező agytröszt vagy elszámította magát, vagy ördögien ravasz. A kétfrontos háborút vívó Ariel Saron most elítélheti a tiltakozó fanatikusokat, ám egyúttal álságos szomorúsággal rámutathat a békíthetetlen palesztin szervezetekre is. A Fatah és a Hamász is magáénak érzi ugyanis az elsőséget az újonnan megnyílt területen, és senkivel nem kíván osztozni a hatalmon. Ariel Saron sem saját népétől, sem a palesztinoktól nem fog egy köszönő szót sem kapni, amikor végrehajtják a kivonulást, ám ez valószínűleg őt nem érdekli. A fanatikus izraeliek egy része hazaáruló arabbérencnek tartja őt, aki rászolgált a halálra (nem véletlenül jár az utóbbi időben golyóálló mellényben a kormányfő, emlékezve Jichák Rabin meggyilkolására). Az arabok viszont nem tudják elfelejteni az 1982-es libanoni megszállás során tanúsított magatartását. A „libanoni mészáros” inkább a diplomáciai frontot célozza meg a kivonulással, ahol viszont valóban learatja a babérokat. Amerika hajlandó lenne elfogadni a „megváltozott realitásokat” a zöld vonal mentén, azaz Ciszjordánia számos részéről örökre lemondhatna az egykor talán létrejövő Palesztina. Saron a Gázai övezetet adja Ciszjordániáért, amely meglehetősen egyoldalú üzlet, bárhonnan is nézzük. Az ügyes trükk határvonallá teheti az egyre jobban terpeszkedő elválasztó falat, még akkor is, ha e lépés egy újabb intifádát indítana el.