A cionizmus vége

Bár a telepesek és a velük szimpatizálók az utolsó pillanatig reménykednek, mára bizonyossá vált: távozniuk kell a Gázai övezetből, s később minden bizonnyal a négy észak-ciszjordániai telepről is. A televíziókból jól ismert kép, az üvöltöző izraeli katona immár nem a palesztinoknak osztja az utasításokat, hanem zsidókkal vitatkozik. Nemzeti sokk.
Izrael történelme során még soha nem kényszerült ilyen helyzetbe. Az ideológiai-vallási alapon létrehozott állam még nem került szembe ilyen komolyan önmagával, így kezelni sem tudja most ezt a problémát. Persze nem az állig felfegyverzett katonák vagy a politikai vezetés képtelen választ adni az égető kérdésekre. Előbbiek parancsokat teljesítenek, így a lelkiismeretükkel nem kell elszámolniuk. Az utóbbiak pedig, akik az utasításokat kidolgozták, könnyen átsiklanak a fölött, hogy a bajt ők és jogelődjeik zúdították a népre. Az egyszerű jeruzsálemi, tel-avivi, haifai járókelőre, aki a szívéhez kap, ha a kivonulásról van szó. Ő ugyanis tényleg nem tud a telepesek szemébe nézni, még ha nem is ért velük egyet. Csak azt látja, hogy ezekkel az emberekkel valaki nagyon a bolondját járatta, s időközben a nem túl szépen indult, ám a mostaninál azért reményteljesebb cionista kísérlet egyre inkább önmaga paródiájává vált. Herzl Tivadar valaha azt hitte, hogy a világ zsidóságát egy országba lehet letelepíteni. Az évek és a háborúk során kiderült, ez nem olyan egyszerű, mint azt egy – kétségtelenül jó szándékú – író elképzeli. Ariel Saron izraeli miniszterelnök persze nem hallgat az idők szavára, és továbbra is egymillió zsidó „hazahívását” ígéri. Közben nem veszi észre, hogy az említettek új hazájuk megbecsült állampolgárai, akik alkalmasint magyaroknak, amerikaiaknak, franciáknak érzik magukat. Közben pedig cseppet sem vágynak arra, hogy elhagyják otthonukat, és Izraelbe költözzenek.
A kivonulás megpecsételte a cionizmus sorsát. A zsidóság öntudatára építő mozgalom azt hirdeti, hogy a Szentföld Isten adománya a választott népnek, így az elidegeníthetetlen. A zsidók csak jogos tulajdonukat vették vissza, amikor 1948-ban kikiáltották Izrael államot. Ki lehet találni bármilyen csavaros magyarázatot a kivonulás védelmében, ám tény, hogy ezzel Izrael elismeri vereségét az ígéret földjének egy részéért vívott harcban. Persze nem elhanyagolható az sem, hogy a cionista kísérlet 57 éves fennállása alatt sem tudta magához vonzani a zsidóság többségét. A világon ma nagyjából 13 millióan vallják magukat zsidónak, ebből több mint hatmillió él az Egyesült Államokban, s öt és félmillió Izraelben. A bevándorlás ösztönzésére tett próbálkozások pedig nem működnek az elmúlt években, azok ugyanis, akik le akartak telepedni a Közel-Keleten, már megtették ezt. Mostantól pedig lehetséges, hogy a csalódott telepesek távoznak – nem az Izraelben nekik felajánlott házakba, hanem talán szülőhelyükre, Amerikába, Argentínába vagy Európába. Ahol zsidóként élhetnek, s nem kell szembekerülniük saját népükkel és annak vezetőivel.
Emellett nem érdemes elmenni amellett, hogy Izrael lakosságának több mint fele támogatja, viszont nagyjából egyharmada ellenzi a kivonulást. Az ország történelmének egyik legfontosabb döntése így az egyébként is végletesen megosztott izraeli társadalomban újabb árkot fog képezni a támogatók és az ellenzők között. A televíziókban mutatott képek a verekedőkről már most elég elborzasztók. Ha esetleg lövések dördülnek majd el, vagy meghal egy tüntető telepes, Izrael állam komoly veszélybe kerül. A Háárec cikkének címe szerint: ez nem tüntetés, hanem forradalom.