Nem új keletű Izraelben, hogy a vallás szigorú magánügyéből politikai fegyvert kovácsolnak. Szinte minden választás előtt előfordul, hogy bizonyos rabbik olyan szertartásokat végeznek, amelyek hitük szerint alkalmasak egy-egy politikus halálának előidézésére. Most Ariel Saron is megkapta a magáét, s nem vette félvállról a veszélyes fenyegetéseket. Golyóálló mellényben járt a kormányülésekre, páncélozott autót használt, s állítólag töltött fegyvert tart éjszaka a párnája alatt. Talán el lehet mondani, hogy fél.
Az izraeli történelem és az utóbbi esztendők politikai eseményei nyomán ugyanis megjelent egy olyan csoport az országban, amelytől jobb távolságot tartani, pedig első pillantásra ártalmatlannak tűnik. A „hegycsúcsi ifjakról” van szó. Ezek a – sokszor a tízes éveikben járó – srácok az elmúlt évek során számtalan olyan cselekedetet hajtottak végre, amely az izraeli társadalom józan többségét is megrázta. Elég csak Nátán Zadára gondolni, aki a kivonulás előtti napokban gyilkolt meg négy embert egy távolsági buszon. Közéjük tartozott Jigal Amir, Jichák Rabin miniszterelnök gyilkosa is, aki a palesztinoknak adott izraeli engedmények miatt lőtte le a kormányfőt. A hegycsúcsi ifjak elnevezés azonban nem szervezetet takar, és éppen ebből adódik a nagy probléma. Inkább úgy lehet körülírni a csoportot, hogy azok a fiatalok tartoznak ide, akik nagyon mélyen vallásosak, sokszor fanatikus rabbik hatása alatt állnak. Legtöbbször telepeken élnek, ám a városokban is megtalálni őket. Nagy hatással vannak rájuk az újkori izraeli történelem első, legendás évei, amikor fegyveres szervezeteik a brit hadsereg ellen indítottak terrorháborút. Sokan a betiltott Kach mozgalom tagjai, amelynek célja egy teokratikus berendezkedésű Izrael megteremtése, ahol egyetlen arab sem él. Időről időre letartóztatnak Kach-tagokat, ám tudni lehet, hogy Ciszjordániában számos telepen a Kach eszméi uralkodnak. Egy ilyen telepről érkezett az említett Nátán Zada is.
A most kiürített gázai telepek között azonban kevés ilyen volt, bár a lakosok egy része szimpatizált a radikális gondolatokkal. De természetesen nem lehet azt mondani, hogy a gázai telepesek egyformák. Egy részük – főként az északi kolóniákról, Niszanitből, Dugitból vagy Elei Sínaiból származók – egyáltalán nem vallásos zsidó. Ők inkább a nagyvárosok forgatagát unták meg, és költöztek valamelyik kis településre, kihasználva az akkori izraeli politika adókedvezmény-rendszerét, amely ösztönözte a palesztin földekre való betelepülést. A déli részen fekvő Gus Katif telepfüzér viszont sok ezer embernek adott otthont, így ott együtt éltek a küldetéstudattal megáldott (vagy megvert) emberek és az egyszerűen csak nyugalomra vágyó családok. Nem így az elszigetelt telepeken. Az övezet középső részén fekvő Kfar Darom és a tőle kissé északra található Necarim az évek során állandóan támadásoknak volt kitéve. A két telepen nagyon radikális vallásos emberek éltek, akik kizárólag fegyveresen hagyták el lakhelyüket, s számos alkalommal használták is M–16-os gépkarabélyukat. Izrael hadserege a kivonulási terv részeként Kfar Daromot és Necarimot hagyta az akció végére, ám így is voltak kisebb összecsapások. Pedig ez utóbbi telep lakosságának megvan a lehetősége rá, hogy továbbra is élje megszokott életét – máshol. Tehát ugyanígy telepeken s nem nagyvárosban. Az Izraelben szép számmal található kibucok és mosávok (más-más elméleti alapon szerveződött mezőgazdasági telepek) azonban egy gázai telepesnek nem jelentenek nagy kihívást. Ott ugyanis csak a zsidó közösségi életformát lehet megélni, ám a gázai telepesek öntudatos része mindenképp többet akar. Meg akarja mutatni, hogy bár a palesztinok sokan vannak, s a zsidók kevesen, mégis az utóbbiak fognak győzedelmeskedni a háborúban. A telepesek egy része nem azért hagyta ott kényelmes amerikai otthonát, hogy utána egy szintén kényelmes, ám a küldetéstudatot elsorvasztó haifai lakásban éljen. Nekik palesztin földön kell lakniuk, azaz – például a necarimiak célja – irány Ariel telep, Ciszjordánia szívében!
Persze nem lehet egy napon emlegetni Arielt és Necarimot. A gázai telepen kevesebb mint ötszáz ember élt, Ariel viszont nagyváros, több mint 16 ezer lakossal. Nincs ugyan összeköttetése a többi ciszjordániai zsidó teleppel, ám lehet tudni, hogy a biztonsági fal ezt a területet is el fogja választani a palesztinok földjétől. A hegycsúcsok elfoglalása – amely ősidők óta az egyik legkézenfekvőbb hadi stratégia a völgyekben meghúzódó palesztin települések ellen – jól követhető Ciszjordánia térképén. A legfontosabb magaslatokat Izrael tartja kézben, s még fallal is körülveszi ezeket a részeket, a zsidó telepeket pedig utakkal köti össze. A kolóniák jövője az izraeli tervek szerint az erőltetett fejlesztés, így Máále Adumim, Giló és Har Homa telepek a közeli Jeruzsálemmel fognak összeolvadni, Ariel a tőle nyugatra fekvő Barkannal kapcsolódik össze, az pedig fogadja Immanuel északról jövő közeledését. A közbeeső palesztin területeket pedig elvben kiürítik, hogy felhúzhassák rájuk az újabb lakótelepeket. A februárban elfogadott kormánydöntés értelmében Máále Adumim telepet is körbeveszi a fal annak ellenére, hogy a település és az ősi város között található a palesztin Kelet-Jeruzsálem, valamint egy nagy palesztin város, Abu Disz is. A jelenlegi tervek szerint a fal nyomvonala a jeruzsálemi határon húzódna, Abu Diszt viszont elzárná a jeruzsálemiektől. A tervezett fallal mindössze két kilométer maradna a palesztinoknak a kerítés és az izraeli–jordániai határ között. Ez a sokak által rettegett enkláve-Palesztina. Egyesek már a fal építése előtt is tartottak attól, hogy Izrael a falat nem saját maga köré, hanem éppenséggel a ciszjordániai palesztinok köré fogja építeni. Az Észak- és Dél-Ciszjordániából álló Palesztina ugyan nemzetközi jogi értelemben valóban független, ám teljesen életképtelen államalakulat lenne. Bár az is kérdéses, hogy Palesztinának mikor lesz bármilyen esélye az izraeli segítség nélküli életre, hiszen vízellátása a Jordán folyótól és a Genezáret (Kineret)-tótól függ, azokat pedig Izrael nem engedi ki a kezéből.
Egyelőre azonban szó sincs arról, hogy aggódnának a palesztinok. Bár több politikusuk felhívta a figyelmet a várható nehézségekre, a menekült tömegeket, amelyek épp a kis földnyelven élnek összezsúfolódva, nem lehet elszomorítani ezekben a napokban. Legtöbbjük számára véget ért a megalázó apartheidpolitika, újra használhatják az utakat belső utazásaik során, nem kell órákat várakozniuk az önkényesen felállított izraeli ellenőrző pontoknál, s nem kell félteniük az életüket a telepesek fegyvereitől. Nehéz azonban azt mondani, hogy kincsesbánya jutott most a palesztinok tulajdonába. A Gázai övezet ugyanis enyhe kifejezéssel élve is koldusszegény. Ipara nincs, ásványkincsekkel nem rendelkezik, infrastruktúrája elavult, vagy a telepesek lerombolták, illetve magukkal vitték. A mezőgazdasági termelés elvben elképzelhető, ám csak öntözéses műveléssel és igen alacsony hatásfokkal. Izrael is óriási összegeket ölt itt bele az üvegházak fenntartásába, amelyeknek megépítésére és fejlesztésére inkább politikai célok követése, mint a gazdasági ésszerűség vezette. A palesztinoknak eddig sem volt munkájuk, s ez valószínűleg csak kismértékben javulhat a jövőben, ha új vállalkozások jönnek létre.
A gazdaság fejlesztéséhez persze elengedhetetlen a politikai rendszer átláthatósága és a korrupció letörése. Ez pedig nagyon nehéz feladat lesz az „új Gázában”. Nem titok, hogy január 25-én az általános választásokon a régi rendszer, azaz a Fatah méreti meg magát a fiatalos és népszerű Hamásszal. Mindkét csoportnak vannak erőtartalékai. A Fatah Jasszer Arafat elnöklete alatt egyet jelentett a palesztin érdekek védelmezőjével, rajta kívül senki sem tudott jelentősebb eredményt felmutatni. Arafat halálával a Fatah megrendült ugyan, ám továbbra is kezében tartja a hatalmat Mahmúd Abbász vezetésével.
A magát a Muzulmán Testvériség eszmei követőjének tartó Hamász mással szeretné elnyerni az emberek szavazatait. Mivel az első intifáda (1987–1993) idején alakult, nem is volt ideje korrumpálódni. Vezetőit jószerével kivétel nélkül „akció közben” lőtték le Izrael katonái, vagy célzott likvidálásokkal tették el őket láb alól. A bőkezű kül- és belföldi adományoknak köszönhetően a jövő Gázai övezetében készen áll egy teljes jószolgálati rendszer, amelyet a Hamász üzemeltet. Kórházak, iskolák, óvodák vannak a szervezet kezén, amelyek sokat segítenek a szenvedő menekülteknek. Ráadásul a kivonulás megtörténtét minden oldal megpróbálta a saját érdemének feltüntetni, sokak szerint a legjobban a Hamász érvelt. Nem múlt el nap anélkül, hogy a maszkos Ezzedin el-Kasszám Brigádok tagjai ki ne vonultak volna az utcára harsogva, hogy nekik, azaz a Hamász fegyvereseinek köszönhető a zsidó telepesek kivonulása. A csoport meg is esküdött, hogy nem hagy fel a harccal, amíg egyetlen izraeli katona lesz palesztin földön. Ehhez csatlakozott a Fatah, amely reményét fejezte ki, hogy a gázai telepesek nem Ciszjordániában, hanem Izraelben keresnek új élőhelyet maguknak.
A különbség az, hogy Mahmúd Abbász inkább az országépítésre szavazott, mint a fegyveres harcra.
Diplomaták nyilatkoztak a kivonulásról
Jahel Villan,
a budapesti izraeli nagykövetség tanácsosa
– Mit várhatunk a kivonulástól?
– Reményt adott a kivonulás. Mivel korábban már megpróbáltunk mindent, hogy tárgyalásos úton rendezzük a helyzetet, és az nem működött, ezért egyoldalúan indítottuk meg az akciót. Ám ez csak az első lépés, s a labda most a palesztin térfélen pattog. Most megmutathatják nekünk és a nagyvilágnak, hogy tudják irányítani azt a területet, amelyet mi elhagytunk. Vissza tudják szorítani a Hamászt, az Iszlám Dzsihádot, és biztonságot tudnak teremteni.
– Ez azt jelenti, hogy az esetleges ciszjordániai kivonulás csak akkor történhet meg, ha a palesztinok bebizonyítják, érdemesek voltak a Gázai övezetre?
– Nem, ilyen kivonulás nem lesz még egyszer. Ami következik, az az útiterv. Ez pedig egyértelműen kimondja: amíg a palesztinok nem számolják fel a terror hátterét, addig nem kezdődhet el a program. Ők arra hívták fel a figyelmet, hogy addig ezt nem tehetik meg, amíg Izrael a területeken van. Most mi kiürítettünk elég területet ahhoz, hogy megtegyék a megfelelő lépéseket.
– Ciszjordániában rövidesen elkezdik a biztonsági kerítés újabb szakaszának építését, amit mind a palesztinok, mind az Egyesült Államok rosszall.
– A kerítés a legjobb biztonsági eszköz, amellyel meg tudjuk akadályozni a terrorizmust, s csak akkor vetettük be, amikor minden más lehetőséget kimerítettünk. Mivel a palesztinok semmit sem tettek, hogy megakadályozzák a terrorizmust, nekünk kellett lépnünk, s a kerítés még mindig kevésbé befolyásolja az emberek életét, mint az izraeli katonák behatolása a falvakba. Ahol van kerítés, ott nincs terrorizmus.
*****
Khaled Ghazal,
budapesti palesztin nagykövet
– Mit vár a kivonulástól a palesztin nép?
– Először is a Gázai övezetben ezentúl szabadon lehet mozogni, ami nagyon fontos. Ráadásul nem az izraeliek kezében lesz a terület, hanem mi irányíthatjuk. Egyelőre kérdéses, mi lesz a határokkal, mivel továbbra is Izrael akarja ellenőrizni őket. Igaz, hogy egyelőre nagy a munkanélküliség, ám mi fel fogjuk hívni a világ nagy befektetőit, hogy kössenek velünk üzletet, ezzel sokat segítenének népünknek. Le kell azonban szögezni, hogy ennek a kivonulásnak nincs értelme, ha nem az útiterv rendelkezéseit követő lépésről van szó, azaz ezt a rendkívül nagy és fontos eseményt újabb kivonulásoknak kell követniük Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben. El kell kezdeni a tárgyalásokat a végső rendezésről.
– Mi történik akkor, ha a januári választásokon a Fatahot legyőzi a Hamász, és ez utóbbi szervezet veti meg a lábát a Gázai övezetben?
– Ha így dönt a palesztin nép, akkor így lesz. Bár én úgy vélem, hogy a Palesztin Nemzeti Hatóság vezetése megmarad a Fatah kezében, ám a Hamásznak is jelentős eredményei lesznek. Biztosan elér huszonöt–harminc százalékot. Nagyon szeretnénk, ha a Hamász politizálna is, mivel ezzel nagyban segítené a Palesztin Nemzeti Hatóság munkáját. Azt szeretnénk, ha a palesztinok is választhatnának a pártok között, így mindenki jól járna.
