Nem szabad feladni a reményt, ha 318 millió forintért nem kellett a II. Rákóczi Ferenc által alapított öreghuta, hátha kell kevesebbért – mondja a felszámoló Pintér Benedek. Szeptemberben újra meghirdetik, ám addig már nem tudják tovább finanszírozni a veszteséges termelést: kénytelenek leállni. Eddig is csak azért működtek, mert nem akartak egyetlen vevőnek sem nemet mondani. Még a háromszáz darabos megrendeléseket is teljesítették. Pedig ezer darab alatt a legjobban fizető terméket sem éri meg gyártani. Különösen meggondolandó a kis széria vállalása 1999 óta, amikor környezetvédelmi okok miatt leállították az ólomkristály tárgyak készítését. Füzesi Lajos műszaki vezető elmondja, hogy az üveggyártás egyik legfontosabb műveletét, a savazást sem lehet Sasváron végezni. Nem tudják ugyanis hová tenni a viszszamaradó mérgező anyagokat. Ezért minden egyes vázát, poharat, butéliát el kell szállítani Ajkára, ahol egy vállalkozás elvégzi a savazást, utána pedig az áru egy részét – azt, amin akad javítanivaló – visszautaztatják Parádsasvárra, majd újra mehet az egész Ajkára.
A szakember úgy véli: nem volt rossz döntés annak idején, 1999-ben az ólomkristály gyártásának leállítása, mert így nem kellett elvégezniük a költséges környezetvédelmi beruházásokat. Ráadásul a kálialapú üvegtárgyaknak jó piacot is találtak, főként az Egyesült Államokban. Ám ami jó volt 1999-ben, már nem volt jó 2004-ben. Addigra ugyanis az ezredfordulós 300 forint fölötti dollárárfolyam 200 forint alá zuhant, de az ebből adódó drágulást az amerikai piacon nem lehetett érvényesíteni. Apadt a nyereség, majd veszteség, eladósodás és a csőd következett, végül be kellett jelenteni a fizetésképtelenséget. Közben, tavaly év végén le is állt az üzem, csak idén áprilisra sikerült újra felfejleszteni a gyártást. A felhalmozott adósság kiegyenlítésére azonban mindez kevésnek bizonyult, májusban már a bér-garanciaalap segítségére szorultak. Látszott, nincs tovább, így a Seye Kft., ami néhány hónappal azelőtt vette át az ÁPV Rt. vagyonkezelő részvénytársaságától a céget, megindította a Parádsasvári Üvegkristály Manufaktúra Rt. felszámolását. Akkor kezdődött a létszámleépítés is: a közel négyszáz főből augusztus elejére mindössze 91-en maradtak. Augusztus 5-ével azonban nekik is felmondtak.
Az üveggyárból frissen elbocsátottakból verbuválódott beszélgetőpartnereink az elkeseredés szemüvegén át nézve kicsit másképpen értékelik a helyzetet. Ők nem nagyon tudnak árfolyamveszteségekről és világpiaci helyzetekről, viszont azt határozottan tudni vélik, hogy mindössze egymillió forintba került volna az a szűrő, aminek a segítségével meg lehetett volna fogni az ólomkristálygyártás veszélyes hulladékát, ám akkoriban erre sajnálták a pénzt. Inkább elvitték Ajkára a savazást, és többszörösét fizetik ki annak, amibe az itten beruházás került volna. Úgy tudják, egészen 2004 végéig mindig nyereséges volt a gyár, ám nekik egyre kevesebbet fizettek az új és még újabb tulajdonosok. – Én már a kilencvenes évek elején eljöttem az üveggyárból, és néhány kitérő után a honvédséghez mentem dolgozni – mondja az egyik negyven körüli férfi. Az elején még jó volt, de utána anynyira keveset fizettek, hogy nem érte meg ott maradni – fűzi még hozzá. Ez a szál mindenkit érdekel, bekapcsolódik a beszélgetésbe a pultosnő is, akitől megtudom, hogy a végsőkig kitartó üvegfúvók között már magyarok alig dolgoznak: elvétve találni ugyanis csak olyat, aki hajlandó ötven-hatvanezer forintért három műszakban állni az ötvenfokos hőségben, és tüdejét nem kímélve fújni a forró anyagot. – Az én párom is román – mondja. – Most, hogy elküldték a hutából, nemigen tudja, mihez fogjon. Ha hazamegy, nekünk is el kell szakadni egymástól, ráadásul még annyit sem keres, mint itt a munkanélküli-segély.
Dél van, műszakváltáshoz közelednénk, ha lenne még műszak. Mi azért bemegyünk a hutába, hátha láthatjuk az utolsó csapolások egyikét. Belebotlunk Flóriánba, a Konstanca környékére való pattintómunkásba. Ő is megerősíti, bizony nagyon elkeserítő a helyzet: azért jött hat éve Magyarországra dolgozni, mert a hazai üveggyárakban nem keresett többet húszezer forintnál, itt meg legalább 52 ezret haza tudott vinni havonta. Ő már nem is gondol arra, hogy visszamenjen Romániába. Ugyanis elvált, majd Sasváron újranősült. Házat épített, gyereket nevel. Mihez kezdene ő most Romániában? – teszi fel a költői kérdést. Beljebb, az izzó üvegfolyamokat kibocsátó óriáskemence melletti dobogón Bangó János romákból álló nyolcfős csapata is hasonlóképpen elkeseredett és bizonytalan. Az összeszokott társaság Salgótarjánból jár át dolgozni, az ottani üveggyár tönkremenetele óta ugyanis Sasvár jelenti nekik az egyetlen megélhetést. Vállalkozásban dolgoznak, az utolsó pillanatig arra koncentrálnak, meglegyen minden tempósan, precízen, ahogy kell. Nem könnyű őket elvonni a munkától. – Április óta vagyunk itt – mondja a brigád főnöke, és szívesen maradnánk még, de itt sincs tovább. Mint ahogy Salgótarjánban sincs. El sem tudom képzelni, miből adunk eztán kenyeret a családnak – mondja. – Mert nem csak az üveg törékeny…
Az olvasztókemence mellett Bangóékon kívül más romákat is szép számmal látni. Füzesi Lajos tájékoztat: régen itt dolgoznak már, jó munkaerőnek számítanak. Sokan közülük a gyártól kapott kölcsön segítségével építettek házat, szépen, rendezetten élnek. A kérdésre, hogy mi lesz velük, ha bezár a huta, a főnök is csak széttárja a karját. – Hát, ami a többiekkel Ózd meg Diósgyőr környékén. Munkanélküliség, szociális segély, nyomor – sorolja a lehangoló perspektíva ismerősen csengő elemeit.
A kocsmában délután indul az élet, visszanézünk hát, és nem is tesszük roszszul. Ott van ugyanis Pufi, akiről úgy tartják, világos gondolkodású, egyenes beszédű. Pufi – aki becenevét megcsúfolóan vékony férfi, először nem nagyon akar beszélgetni. A kocsmáros azt mondja, szégyelli magát, ennyit ugyanis életében nem ivott egyszerre. Most tart a harmadik üveg sörénél. Emberünknek végül csak megered a nyelve, bár nincs túl jó kedvében. Érthető is, hiszen az asszony otthon van két kisgyerekkel gyesen, ő meg épp most veszítette el a munkáját az üveggyárban. Azt mondja, a rendszerváltás óta sose volt jó kezekben az üveggyár. Se Várszegi Gábor, se a Wallis csapata nem tudott a termékeknek piacot szerezni. Igaz, amikor a Wallis átvette a gyárat, volt egy béremelés, de aztán semmi. Egy idősebb úr, aki később „bevallja”, hogy évekig a gyár üvegcsiszoló tanulóit oktatta a mesterségre, úgy véli, azért mégis volt néhány hónap, amikor jó kezekben volt a gyár: akkor, amikor Oszter Sándor művész úr volt a tulajdonos. – Idejött, és azt ígérte, bevásárlóközpontot építenek Sasváron – mondja. – Törődött is a faluval: szavaló-, meg üvegfújó versenyt szervezett. Aztán ahogy jött, el is ment… Valaki hátulról belekapaszkodik a művész úr szóba, és azt mondja: nem kell izgulni, lehet még művész tulajdonosa a hutának, hiszen a minap Zenthe Ferenc fiát látták az egyik kemencébe bújni. Pufi, a jól értesült azonban úgy tudja: nem a Zenthe gyerek lesz a nyerő, hanem a Toyama nevű japán üvegkereskedelmi cég. Ez a huta egyik legnagyobb megrendelője: minden hónapban ötvenmillió forintos tételt szállít neki a Parádsasvári Üvegkristály Manufaktúra Rt. Azt mondja, nem kell teljesen kétségbeesni, a kormány illetékes minisztere, akinek most nem jut eszébe a neve a minap a tévében megígérte, minden gyárnak adnak 160 millió forintot fejlesztésre, ha stabil tulajdonosa van. Ebből világos hát, ha a japánok megveszik a kristálymanufaktúrát, Sasvárnak is meglesz a 160 millió forint. Ezen azonban a többiek csak nevetnek. Kialakul némi vita arról, hogy lesz-e még Parádsasváron kristályüveggyártás, aztán valaki azt mondja: öt éve még 11 üveggyár volt Magyarországon, most kettő működik. Gondoljátok, hogy a mienk megmaradhat?
origo.hu
Manfred Weber és Brüsszel fizeti Magyar Péter országjárását
