A láthatatlan jövő: esély, egyenlőség?

Hasnyálmirigy- és veseátültetés vár rá, ráadásul vakon él (ugyancsak nem látó élettársával) az a férfi, aki többszörösen hátrányos helyzetében sem tud lakáshoz jutni a fővárosban, mert nincs állandó, budapesti lakcíme. A különböző szabályok rengetegében tévelygő rászorultakon a hivatalnokok nem segíthetnek, mert emberi érzéseiket is különböző rendeletek szorítják korlátok közé.

Ne nevezzen minket világtalannak – javítja ki finomkodásomat Szabó Krisztina, miközben élettársával elhelyezkedik két karosszéken a hetedik kerületi, szoba konyhás, szűk bérlakásukban. Közben elmosolyodik, hogy ne dorgálásnak vegyem a szavait. Párja, Szabó István beleegyezőn bólogat, majd gyorsan hozzáteszi: attól, hogy ők vakok, még van saját világuk. Szűkre szabott, sötét, szegényes, de ebben élnek. Szabó Krisztina és Szabó István sosem látta egymást, mégis több mint két éve vannak együtt, szeretetben. Még csak élettársak, de azt mondják, ez nem tart sokáig, mert házasodni készülnek, vezetéknevük hasonlósága így csak a véletlen műve. Szabó István azonban kissé óvatosabban kezeli a házasodás témáját. „Egyelőre megelégednénk az eljegyzéssel is, ami decemberben esedékes, mert annyi a baj, hogy nem is tudnánk továbblépni.” A 35 éves férfi cukorbetegsége miatt vesztette el teljes mértékben a látását, hasonló korú élettársa pedig csak fényfoltokat érzékel, az ő vaksága kilencvenöt százalékos. Ketten, egy bérből tartják fenn bérlakásukat, és állandóan arra várnak, hogy megszólaljon a telefon. Szabó István neve ugyanis két transzplantációs listán szerepel: hasnyálmirigy-, illetve veseátültetés vár rá, és bármelyik pillanatban sor kerülhet a műtétre. – Gyakran megesik, hogy cukorszintkrízisem van. Ilyenkor pedig – nem tehetek róla – nagyon gorombán viselkedem, sajnos még Krisztinával is, aki pedig nem érdemelné meg, hiszen ő viseli a legtöbb terhünket – mondja Szabó István. És valóban: a gondoskodás, a törődés, az aggódás a másik iránt – születése óta – a nő erényei közé tartozik. Mikor párját megismerte, a férfinak éppen leesett a vércukorszintje és rosszul lett. Azóta együtt vannak. – Gyakran elszédülök, imbolyogva járok az utcán, de eddig alig történt meg, hogy a járókelők közül bárki segített volna. Az emberek könynyen elhitetik magukkal, hogy a bajbajutottak ittasak, ezért inkább továbbmennek – véli a vézna férfi. Egyszer az is megtörtént, hogy másfél órán keresztül feküdt az utcán, a sárban, magára hagyva. Sokan – nemritkán felnőtt emberek – csak szórakoznak rajtuk: nem létező gödrökre, lépcsőkre és más akadályokra hívják fel a figyelmüket. Szabó Istvánnak többször kilopták a pénzét a zsebéből, míg párját egyenesen nőiességében alázzák meg: a metróban, mozgólépcsőkön, zárt tereken többször előfordul, hogy „tapogatják”. Bár egyedül ő dolgozik kettejük közül, már fél kimenni az utcára, ami egyébként is körülményes, mert a vakok általában csak betanult útvonalakon közlekednek.
Ezért fontos, hogy stabil lakóhelyük legyen, a fiatalember pedig egyenesen azért költözött fel vidékről a fővárosba, mert csak Budapesten talált az egészségi állapotához közelítő orvosi ellátást. – A fővárosi élet azonban nem egyszerű. Egymás után írtuk a különböző kéréseket és pályázatokat, végigjártuk a kerületek önkormányzatait, hogy legalább egy szükséglakáshoz juthassunk, mert ma már alig tudunk házbért fizetni. Kéréseink azonban eddig süket fülekre találtak. Leginkább azzal utasítanak el, hogy nincs állandó, bejelentett fővárosi lakcímünk – mondják, szinte egymás szavába vágva. Nemrég a zuglói polgármesteri hivatal lakásgazdálkodási csoportjától kaptak levelet. Mivel Szabó István öt évig ideiglenesen ebben a kerületben lakott, úgy gondolták, itt megértőbben járnak el ügyükben a hivatalnokok. Az értesítésben az áll, hogy pályázaton kívüli méltányossági kérelmüket elutasítják, mert lakásjuttatásban egyedi elbírálás alapján csak azt a személyt részesíthetik (ezeket is csak különböző feltételekkel), aki Zuglóban életvitelszerűen tartózkodó hajléktalan, vagy aki gyermekeit egyedül neveli, netán éppenséggel állami gondozásból került ki. – Mi ezeknek a feltételeknek „sajnos/hál’ istennek” nem felelünk meg. Ráadásul most az a veszély fenyeget, hogy ebből a bérlakásból is költöznünk kell, mert a lezárt szobát a tulajdonos kiadná még másnak is – teszi hozzá István lemondóan.
– Egy helyi rendelet valóban felsorolja, hogy Zuglóban kik juthatnak pályázaton kívül lakáshoz. Ha ezekbe a keretekbe nem illeszkednek, mindenki másnak versenyeznie kell, aminek sajnos elsődleges feltétele, hogy az igénylőnek – „régi kifejezéssel mondva” – állandó lakcíme legyen – közölte Kovács Zoltán. A zuglói önkormányzat lakásgazdálkodási csoportvezetője szerint 8-10 lakásra a kerületükben általában 250-300 igénylő jelentkezik, ráadásul náluk már rég nem volt pályáztatás. – A következő kiírás feltehetőleg az idei év végén vagy 2006 elején lesz, de túl azon, hogy emberileg megértem Szabóék helyzetét, csak azt tudom mondani, hogy a helyi rendelettől nem tudunk eltérni – közölte a csoportvezető. Tőle tudtuk meg azt is, hogy Zuglóhoz hasonlóan – de kisebb-nagyobb eltérésekkel – más kerületek is feltételeznek valamilyen helyi kötődést a pályázóknál. Szabó Istvánék életét tehát ezek a szabályok bonyolítják tovább. A férfi egyre gyakrabban jár orvoshoz, és a nap, amikor jelenlegi otthonukat is el kell hagyniuk, egyre közeledik. Mégis derűsen köszöntek el tőlem. „Már csak abban reménykedünk, ha valaki megismeri történetünket, és segítenek rajtunk” – mondták, majd tétován a kezüket nyújtották a lakásuk ajtajában. Addig állhattak ott mosolyogva és integetve, amíg becsapódott a hátam mögött a Peterdy utcai bérház hatalmas vaskapuja, így jelezve nekik, hogy vendégük távozott.