Amerikai öröm

A harc már azelőtt befejeződött, hogy elkezdődhetett volna. Az ENSZ 60. születésnapja lehetett volna új San Franciscó-i megegyezés, amikor számot vetnek az eltelt idővel, s egyúttal a világszervezet jövőjét is meg tudják határozni. Nem ez történt. A résztvevők által kidolgozott nyilatkozat ugyanis egyáltalán nem érinti az intézményi reformot, kizárólag a jelenlegi struktúrába ágyazna egy-egy újabb ágazatot. Komolyabban foglalkozna az emberi jogokkal, harcolna a szegénység ellen, ám az ENSZ BT bővítéséről, módosításáról egy szó sem esik a nyilatkozatban. Azt előre lehetett tudni, hogy egyik állam sem tudja ráerőltetni az akaratát a többire, így senki sem lesz tökéletesen elégedett a nyilatkozattal. A konszenzuskeresés azonban most azt eredményezte, hogy tökéletesen kilúgozták a tervezetet, s az minden konkrétumot nélkülöz.
Annak ellenére nem tudtak az országok vezetői életképes, realisztikus és konszenzusos tervezetet letenni az ENSZ-főtitkár asztalára, hogy Kofi Annan évek óta nógatja a 191 tagállam vezetését a döntésre. Szerinte ugyanis a mostani vegetálás senkinek nem lehet érdeke. Pedig dehogynem. Árulkodó tény, hogy a megkérdezett nagykövetek mindegyike fenntartásait hangoztatta a nyilatkozat kapcsán, John Bolton amerikai ENSZ-képviselő viszont örömét fejezte ki. „Mindig tudtuk, hogy nem ez lesz az ügy alfája és ómegája” – közölte a viharos körülmények között kinevezett nagykövet, mintegy vállrándítással elintézve az ENSZ-reformok halálát, egyben a világszervezet egyre mélyülő válságát. Az Egyesült Államok számára ugyanis a hatvan évvel ezelőtt létrehozott csoportosulás egyre inkább nyűgöt jelent, s bizonyára senki nem ejtene könnyeket Washingtonban, ha az említett válság végül az ENSZ megszűntét eredményezné. Vagy mi vezetjük az ENSZ-t, vagy semmi szükség rá – fordítható le az elmúlt évek amerikai politizálása. Soha nem gyógyuló sebet ejtett ugyanis az Egyesült Államok önérzetén, amikor a világ többi része nem állt az iraki háború mellé.
Az, hogy az inváziót mégis elindították felhatalmazás nélkül, egyértelműsítette, hogy semmi szükségük a többi ország felhatalmazására egy ország lerohanásához. Persze ez bizonyság volt arra, hogy az ENSZ képtelen szankcionálni, s az erős államok felhasználják politikájuk igazolásához a gyengélkedő, ám valamilyen rejtélyes okból az emberek szemében még mindig hiteles országszövetséget. A súlyosbodó bajokat jelezte már korábban is az átláthatatlan működés, az elharapódzó korrupció, amely legutóbb az iraki olajat élelmiszerért programnál pattant ki. A válság másik szeletét villantotta fel a ruandai és a srebrenicai mészárlások ügye, amelyeknél kék sisakosok asszisztáltak az emberiség elleni bűntettekhez. Nyilvánvaló, hogy az ENSZ képtelen betölteni szerepét, ám a hatvanadik évforduló előestéjén kiderült, az öt állandó Biztonsági Tanács-tagból legalább kettő ragaszkodik a fennálló status quóhoz. Washington és Peking (mert Kína szemellenzős hozzáállását sem érdemes szó nélkül hagyni) vagy nem hallgat a nagyvilág hangjaira, vagy szándékosan dönti végromlásba a gigászi szervezetet. A reformpárti többség sem tudja hallatni a hangját, mert a bürokrácia útvesztőiben elhalnak törekvései.
Az ENSZ csak annyira lehet erős, amennyire a meghatározó tagállamok hagyják. Mivel érdekeik úgy diktálják, a legerősebbek egy korlátok közé szorított ENSZ-t szeretnének látni, ezzel csúfolva meg a szervezet alapeszméjét. A világszervezetnek csak akkor van létjogosultsága, ha a résztvevők hajlandók együttműködni. Valójában az ENSZ már rég megszűnt, csak senki nem vette észre.