Lókötők

Amikor Annus néni fekete fejkendőjében alkonyattájt elindult a vecsernyére és befordult a sarkon, az aszszony nélkül maradt Kovács-portán riadtan kiáltozni kezdtek a tyúkok, kukorékolni a kakasok. Kovács bácsi ezt az alkalmat használta ki, hogy szétnézzen a baromfiudvarban.
Összeszedte a friss tojást a fészkekből, olykor el-elcsípett egy óvatlanul kapirgáló jércét is, és vitte a kocsmába. A kocsmáros felesége vevő volt ezekre, ellenértékét pedig borban kapta meg Kovács bácsi. Mire Annus néni hazaért a templomból, már síri csend fogadta a portán. És az öreg is szundított a takaró alatt a konyhai ágyon.
Pénzt sose kapott a feleségétől, a bort meg nagyon szerette, hát így segített magán. De volt más módja is a pénzszerzésnek. Amikor a határból tartott hazafelé, mindig megállt egy-egy percre a kocsma előtt, és ledobta az aznapi adagját. Fél zsák kukoricát, krumplit, zöldségfélét, amire éppen szüksége volt a kocsmárosnénak.
Gyakran megtörtént az is, hogy késő este hazafelé igyekezve egy félórácskát elüldögélt a kocsma söntésének előterében. Annus néni jött ilyenkor érte. Kiráncigálta az ivóból, felsegítette a bakra, majd ő vette kezébe a gyeplőszárat, és hazahajtotta a lovakat. És másnap kegyetlenül restellte magát a szomszédok előtt, akik ezt mindig szóvá tették.
Valahogy ráncba kellett szedni az öreget. És meg is találta ennek a módját. Összeszövetkezett az utca végén lakó Bujdosó gyerekekkel. Belevaló, vagány legények voltak azok, sok csínytevésükről híresek a faluban. Most is alapos tervet dolgoztak ki, hogy jó útra térítsék az öreget.
Az egyik nyári este a határból jövet az öreg Kovács a sarkon jó erősen megrántotta a gyeplőt. „Nóóó! Itt megállunk!”
Kikötötte a lovakat az arra használatos cövekhez, és beugrott „egy pofa borra”, ahogy mondani szokás errefelé. Az egy pofa borból kettő lett, majd elébe tette a kocsmáros a harmadik pohárral is. „Igya meg kend és siessen, mert Annus néni már várja! A fizetséget majd később elrendezzük…”
Az öreg Kovács nagy nehezen kitámolygott az utcára, de ott megtántorodott, el is esett volna, ha nem kapaszkodik meg az egyik fa törzsében. Dörzsölgetni kezdte a szemét. Jól lát? Hisz a szekérbe csak egy ló van fogva. A másik, a pejkó eltűnt.
Pedig megesküdne rá, hogy mind a két lovát a rúd mellé fogta. Keresni kezdte, kiáltozta is a pejkó nevét, de az szőrén-szálán eltűnt. Nincs mit tenni, egy lóval kell hazatérnie. Úristen, mi lesz ebből?
Halkan nyitotta ki a nagykaput, beállt a fészer alá a szekérrel, kifogott, és kötőféken az istállóba vezette a lovat, hogy a jászolhoz kösse. Ott érte a másik nagy meglepetés, az eltűnt pejkó már a jászolhoz volt kötve, és jóízűen falatozta a szénát.
Nekitántorodott a falnak. Lehet, hogy megbolondult? Elhatározta, hogy nem beszél senkinek a dologról. Annus néni, a felesége is úgy viselkedett, mintha semmit se tudna a történtekről.
De az eset nem felejtődött el, a meglepetések csak ezután következtek igazán. Az már ősszel történt, hogy erőt véve gyávaságán újra csak kikötötte a lovakat a kocsma előtti cölöpökhöz. Aztán a harmadik fél liter elfogyasztása után, amikor kitámolygott a kocsma ajtaján, hát mit lát, uramisten? Csak a szekeret. Lovak nélkül. Valamit keverhetett a borába a kocsmáros, mert másképpen józan emberi ésszel fel nem lehet fogni a varázslatot.
Visszatántorgott a vendéglőbe, és kért még egy fél litert. Aztán jajveszékelni kezdett. Valami átok van rajta. A kocsmáros is kitekintett az utcára, semmi kétség, nincsenek lovak a szekér előtt. De akkor hogy jött be a határból a kocsmáig?
Erre már Annus néni adta meg a feleletet, aki hirtelen megjelent és jól megrázta. „Vén részeges! – kiáltotta dühösen. – A lovaknak lám több eszük van, maguktól hazajöttek. Most majd kend húzza haza a szekeret, ha nem tudott rájuk vigyázni…”
Az öreg nekiveselkedett. A két Bujdosó gyerek, a lókötők, akik a csínyt kifundálták, de az egész utca is jót nevetett az öreg Kovácson.
Aki aztán élete végéig egy korty bort le nem nyelt.