A viktorpiktor

De borzasztó hosszú három év! Írnék, de azóta úgy érzem, letörne a kezem. „A rezsim az enyim”, szívemnek kedves, még akkor is, ha egyre magasabb. A tenyeret, amelyből jóllakattak, mégse üthetem el, ráadásul nincs is mit: minden barát minden csülke saját zsebbe rámol mostanság. Etetni már csak a választókat lesz idő.
Viszont van valami más. Amikor hírét vettem az Ő gazdagodását vizslató bizottmánynak, aznap dermesztő delej futott végig a bal oldalamon, ahol a szociálisérzékenység-faktoromat is tartom. Végül felnevettem, s e bizarr áramütés közben fülembe csengett még a rég halott pénztár angyalharangja. Összenyaláboltam magam, meggyökeresült szokásomhoz híven vakon borotváltam, s hirtelen oly lendülettel fordultam a pókhálótól homályos tükör felé, ahogy rossz lidércek súlyos rontását rázza le az ember.
És igen. Megtört a varázs. Újra tükörbe tudtam nézni, és a foncsoros túlpartról egy harmonikusnak mondható arc tekintett rám. Azonnal tudtam, hogy menni, tenni kell. Ha a kasszás nem jön értem, megyek én. A bizottmány sajtónyilvános, oda állandó belépőt játszva szereztem. Csak mosolyogtam, s annyit súgtam: hm, Ő-bizottmány… Óh, ez már döfi! – lapogattak mindjárt, és nemsoká eldönthettem, melyik belépőt melyik héten használom. A tökéletes álca végett voltam az Urológia szakmagazin politikai mellékletének szerkesztője, de a másik véglet, a Szájhigiénés Társaság elcsellengett firkásza is. Ültem bent, s csak szívtam magamba az üdvösséget. Nem kellett hozzá sok, néhány ringató nagy monológ Szabó vagy néhány frászfrázis Török elvtársak előadásában, s képzeletbeli lelki szemeim előtt felrémlett… a Második Rész. Úgy bizony. Megint százezer eladott példány puha kötésével, finoman elhajló gerincével s a friss nyomdabűz pénzszagú parfümével.
Címlap… itt felocsúdtam, mert nehéz überelni az überelhetetlent. De aztán csak megleltem a fotót, mit fotót, sorozatot. Megélhetési nagy Ő-m barbár dolgokat művel rajtuk, borzongtatón mosolyogva: kést ránt. Szeletel. Valamit ki is süt. Nekem van már orrom erre, és Freudot se kell kölcsönöznöm. Késsel hadonászik, leleplezi militáns agresszivitását, a kisütés pedig mint rituális cselekedet minden megalázott kisebbség ellen hadat üzen. Tojótól a kannibálokig, sok-sok szektán és szavazón át rendezi chartába majd a sértetteket. Erről merengtem épp, és Vadai elvtársnő éppoly szelíden, mint méltányosan pengette hozzá az íjszerű igazság húrját, amikor hirtelen lekamerázott az Ellen. Évődőn meglöktem Tóth Karesz vállát – elég hülye reakció, nekem viszont a kedvenc grimaszom váratlan események bekövetkeztekor. (Tóth elvtárs szokott a sajtónyilvánosság másik oszlopa lenni, a Matematikatanár c. lap Pályaelhagyó rovatába is dolgozik.)
Hazaszédültem, s összeraktam a kirakóst. 1. felkopik az állam (kisbetű!, kisbetű!); 2. furcsa rángás, majd bizottmányosdi; 3. álmot láttam, a Második Részt; 4. már a borító is értem kiált; 5. tiszta arcomról úgyis olvas az Ellen. És jönnek a választások. Ez majd. 6. lenyilatkoztam hát a folytatás tervét, „keményebb lesz” – mondtam, meg hogy „a kampányra időzítem”, s csak a csigázás kedvéért a cigány pakliról lekaptam a celofánt. És már szinte láttam, ahogy egy keserű tárcaíró rólam pötyög… és gúnyol: megint alkot doktor Kende, balbarátit hájjal kente, mást meg…
Holott én nem is őt festem. Nekem az nem kenyerem. (Kérdezze meg bárki a tenyeres elvtársakat.) Csak Ő. Ő az én kenyerem, s éltető vizem.