Sok olyan kérdést fogalmazott meg a IV. Országos jelenkor-történeti konferencia, amelyek már a helyes válaszok esélyét is magukban hordozhatják. A külső szemlélő megnyugvással konstatálhatta, hogy a tudományos kutatók között jóval nagyobb az egyetértés a Kádár-rezsim megítélésében, mint azt sokan a médiában érzékelhetik. Kialakult az a látszat, hogy úgymond átpolitizált a történelemfelfogás, holott a szakértők negatív értékelése jóval egységesebb az erőszakosan sugallt képnél. A gond talán ugyanaz, mint amikor az emberek külön-külön Krisztust kiáltottak, a tömeg mégis valamiképpen Barrabás nevét visszhangozta.
Lányi András olyan gondolatot fogalmazott meg, ami megadhatja a kulcsot mai dilemmáinkra. Az író Huizinga korszakos munkahipotézisét ajánlotta mindenki figyelmébe. A híres holland történész ugyanis abból indult ki a reneszánsz kor tanulmányozásánál, hogy az a közhiedelemmel ellentétben nem egy új kor nyitánya, vagyis újjászületés volt, hanem a középkor lezárása. Ha elfogadjuk Lányi feltevését, rögtön érthetőbbé válnak mai kételyeink a múlt és a rendszerváltozás összefüggéseivel kapcsolatban. Megérthetjük, hogy az új hatalmi elit, amely ezer szállal kötődik a régi nómenklatúrához, és részben ugyanazokból a személyekből áll, miért törekszik a tematizáció feletti hegemóniára, a valódi megújulás kizárására. Mint ahogy az egyén személyiségfejlődése sem alapozódhat hazug mítoszokra, meg nem történt eseményekre, úgy egy társadalom evolúciója sem épülhet hamis előképekre. Halmai Gábor súlyos értékítélete ezért is igen-igen elgondolkodtató. Az alkotmányjogász kimondta: nem sikerült az információs kárpótlást sem keresztülvinni, mert nem volt rá politikai akarat. Ha összehasonlítjuk magunkat más közép-európai országokkal, azt látjuk, hogy a magyar politikai vezetés inkább megpróbálta elkerülni a múltfeltárás problémakörét. Halmai a kormány által idén benyújtott és az Alkotmánybíróság által megsemmisített, úgynevezett ügynöktörvénnyel kapcsolatban sem köntörfalazott. Prognosztizálható volt a bukás, mert a kormány törvénymódosításába eleve be voltak építve a nyilvánvalóan alkotmányellenes passzusok. Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója és helyettese, Kónyáné Kutrucz Katalin az intézmény munkájáról tartott beszámolóikban szintén kitértek az információs kárpótlás elmaradására és a működési korlátokra. A múlttal való szembenézés mégis zajlik, ha elfogadjuk Lányi definícióját, mely szerint ami megtörtént, az mi magunk is vagyunk. Az író Gyáni Gábor fejtegetésére reflektált, a történész ugyanis az úgynevezett habituális emlékezet fontosságát hangsúlyozta. Vagyis: reflexeinkben, gesztusainkban hordozzuk tovább a belénk plántált, kódolt viselkedésformákat. S hogy miért nem érezhetjük lezártnak a pártállami időket? Szerinte éppen a kérdések nyitva hagyásával teszik lezáratlanná a Kádár-rendszert. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy az elvarratlan szálak tömkelege, az igazságtétel elmaradásától az információs kárpótlás megbuktatásán keresztül a gazdasági-pénzügyi kirekesztésig minden feldolgozatlan kérdés akadályozza mai kibontakozásunkat.
Az előadások tanulságait összegezve kimondható: a magyar társadalom nem vádolható a Kádár-korszak iránti nosztalgiázással. Az emberek ugyanis csak a rendszerrel szemben elért sikerekre emlékeznek jó szívvel, így saját teljesítményeikre igenis büszkék lehetnek. A második gazdaság kiépítésével, a – Bibó István szóhasználatával – szabadság kis köreinek megteremtésével tudták élni korlátozott keretek között saját életüket. Csaba László közgazdász ezért is mondta azt, hogy a Trabant volt a szocialista gazdaság legnagyobb szimbóluma. Az viszont, hogy egy keletnémet gyártmányú műanyag autó volt szinte a vágyak netovábbja, nem a társadalom reálisan gondolkodó tagjait minősíti, hanem a szovjet hódoltságot fenntartó nómenklatúrát – vonhatjuk meg a mérleget. A hatalmi elit tudniillik abban volt érdekelt, hogy a lakosság szegmentált legyen, s kommunikációs lehetőségei nemhogy a külfölddel, de még egymással is minimálisakká váljanak. Borbándi Gyula, a nyugati magyar emigráció jeles kutatója nem véletlenül mondta azt, hogy az akkori kormányzó párt minden alkalmat megragadott az árkok továbbásására, s igen sokszor az itthon maradott családtagokon torolta meg a disszidensek vélt bűneit.
Erről az árokásásról, az egymással szembeni bizalmatlanság mesterséges kifejlesztéséről Dalos György szintén beszélt. Az 1987 óta Berlinben élő író az 1956-os forradalom utáni magyar irodalomról tartott tárgyilagos elemzésében az ellentétek szítását nevezte meg a pártállam egyik fő manipulációs eszközeként. Kitért Berecz Jánosnak, az állampárt főideológusának célzatos aknamunkájára. Berecz, a hírhedett Ellenforradalom tollal és fegyverrel szerzője szándékosan ugrasztotta egymásnak az úgynevezett népi írókat a demokratikus ellenzék prominenseivel. A recept bevált, s máig kifejti ártó hatását.
György Péter a Kádár-rendszer kultúrantropológiájáról lesújtó képet festett, ám a rezsimet bíráló szavait aktuálpolitikai felhangokkal is megtoldotta. Úgy vélte, a társadalomnak szüksége lenne egy antifasiszta minimumra. Ujváry Gábor, a soros levezető elnök ezt azzal egészítette ki, hogy üdvös lenne egy antikommunista minimumot is megbeszélni. Tényleg, egyáltalán nem ideológiai, hanem nagyon is praktikus okokból lenne megszívlelendő a történészprofesszor kezdeményezése. Álszent szemérmesség uralkodik a kommunizmus emlegetésével kapcsolatban. Ez annál is inkább érthetetlen, mivel éppen a nómenklatúra tagjai nevezték magukat büszkén kommunistának még másfél évtizeddel ezelőtt is, így szidalomként nehezen értelmezhetik a kifejezést. Másrészt – mint ahogy például Fülöp Mihály hozzászólásából kiderült – Kádár rendszeresen eltávolította azokat, akik Moszkvában jobban akartak feküdni nála. A tehetségtelenség tehát a kiválasztás kritériuma volt az állampártban, hisz a kádári metódust végigfuttatták az egész rendszeren, a legkisebb pártszolgálatosig. Így állhatott elő a gazdasági csődhelyzet és a politikai elit tökéletes kudarca – amit Szalai Erzsébet megragadó előadásában most is hallani lehetett. A késő kádári elit maximálisan érvényesítette érdekeit, s a politikaiból gazdasági tőkét kovácsolt az új kapitalizmus égisze alatt.
De vajon az egyszer már levitézlett pszeudo-baloldali elit meg tudja-e nyújtani a lejárt szavatosságú Kádár-rendszer hatályát? Lányi András arra emlékeztetett, hogy nem születtek meg a pártkorszak várt nagy narratívái, feldolgozásai. Gyáni Gábor pedig a magánvagyonokat övező szemérmes hallgatást nem értette, hiszen 1945 előtt a legnagyobb adózók, a virilisták büszkén tették közzé vagyoni adataikat. A választ nem fogalmazták ugyan meg a szakértők, ám könnyen kikövetkeztethető. Az átfogó narratívák akkor születnek meg, ha az igazság közzététele nem lesz kínos egyetlen, a rendszerváltozást elszabotáló opportunista vezér számára sem. S amíg a hatalmas magánvagyonok eredetét is kínos lesz firtatni, a polgári tulajdonosi szemlélet ismételt térnyerése csupán illúzió marad.
Szimbolikus aktusként is felfogható az, hogy bár a program szerint Bozóki András kulturális miniszternek kellett volna zárszót mondania a tanácskozáson, más irányú hivatalos elfoglaltságai miatt mégsem ért rá.
origo.hu
Nem fogja elhinni, milyen módszerrel lopott a tolvaj trió a kecskeméti áruházban
