Köznapló

Október 8., szombat
Mindenki összevissza beszél, százfelé mutogat, másra pöcköli a felelősséget, és folyton Európára hivatkozik, pedig ez csak földrajzilag stimmel, mert ha Európáról van szó, nálunk alapvető dolgok hiányoznak. Többek közt és egyre feltűnőbben: a jólneveltség. A stílus. Az a modor, amelyet nem gesztusok tesznek hitelessé, hanem az egyenes jellem. Elnéztem a magyar miniszterelnököt a Fehér Házban a Bush melletti széken. Fészkelődött, nem tudott mit kezdeni a kezével-lábával, az arcáról nem is beszélve. Azért van bajban, mert a magyar parlament nem kényszerítette rá, hogy viselkedését a posztjához igazítsa. Hadonászik, harsog, képeket vág: ezt lassan tudomásul veszszük, ám ha közvetlenül utána Chirac vagy Putyin kerül a képernyőre – az utóbbit azért említem, ne legyen kétség: a viselkedési normák megtanulhatók a Lajtától keletre is –, rögtön látni, hogy a magyar kormányfő groteszk stílusban játszik a diplomácia színpadán.
De hagyjuk a miniszterelnököt, van baja elég: folyton ki kell küszködnie magát a gödörből, amelybe a hirtelen viselkedés rántja, nem beszélve az üzleti bukfencekről. Nézzünk valami egyszerűbb példát, amelyből kiderül: nagy a baj. Van ilyen példa: tessék bekapcsolni a tévét, már ott is a képernyőn a közszolgálati műsorvezető, Orosz József. Kis ember, nagy ambíció, az ilyet mindig megsüvegelem, viszont ha átlép egy határt, az asztalt csapkodom, hol mérgemben, hol a kacagástól. Ma is ezt tettem.
Orosz kolléga épp a pilótával diskurált, amikor reggelizni kezdtem, azzal, aki nemrég a Dunába navigálta gépét. Rögtön elejtettem a villát, amikor azt kérdezte tőle: „És akkor, ugye, megnyomta a gázpedált?” Mármint a repülőn… Hű, ez olyan, amit nehéz lesz alulmúlni, gondoltam. Hát tévedtem. Jött Torgyán József, lélegzetvétel nélkül sorolta, hogy ő egy személyben polihisztor és jobbágyivadék, már írja az új könyvét, a vak is látta, hogy topon van, mint mindig. Torgyánt és nézőit ezzel a mondattal lepte meg Orosz barátunk: „Én nem akarom magát jóskázni…” No? Mit szólnak? Nem akar jóskázni… Engem kivert a víz… A kolléga nyilván végzett tánciskolát, de most illemtanra is be kéne iratkoznia. Ott megtudja majd, hogy műsorvezetőként nem mondhat ilyet még a Napkeltében sem egy 73 éves ügyvédnek, aki ráadásul miniszter volt korábban. S itt álljunk is meg néhány szóra, mert muszáj föltenni két kérdést. Létezik Európában olyan közszolgálati tévé, ahol a moderátor ennyire bárdolatlan? És van-e, ahol előfordul hasonló, és a csatorna gazdája nem kér nyilvánosan bocsánatot?
De nálunk miért is kérne, ha mindaz, ami máshol botrány, felénk megszokott? A miniszterelnök és kormányának tagjai következmény nélkül sértegetnek tudósokat, nőket, arabokat, elbocsátás előtt álló közhivatalnokokat meg persze a korábbi miniszterelnököt, itthon és Washingtonban ugyanúgy. De nem kéne feledni a zsidókat gúnyoló kis nyikhajt sem Kiskunhalasról vagy azt a piaci legyet, aki egy ismert anya szülését „ellésnek” nevezte, ennek ellenére államtitkár lett – viselkedésük szakasztott olyan, mintha a tehén faránál nőttek volna fel, miközben anzágolnak: különfotós, különsofőr, különszabó, külön mit tudom én, mi.
Pedig hiába az udvari szabó meg a drága szövet: lötyög rajtuk a zakó. De hát miért is illene olyanokra, akik nyakunkra hozták ezt a szörnyű dél-amerikai vircsaftot, amely terjed, mint a kór, és a gyanútlanok elhiszik, hogy ez a normális.
Maradjunk annyiban, hogy nem lehet számon kérni rajtuk Európát. Mást annál inkább. Nincs olyan titok, amelyre fény ne derülne…

Október 9., vasárnap
Amikor átmegyünk a határon Párkányba, mindig eszembe jut a vámos Henri Rousseau, és szinte várom, hogy egyszer kilép a kis faépületből. Azért várom, bár száz éve halott, mert lassan mindent összerondít a civilizáció; csöndes, nyugalmat adó tájakra hovatovább csak a festők képein lelni. Olyanokén, mint ez a szeretni való francia.
Sokan hasonlítják Csontváryhoz. Ez tévedés. Míg a gácsi patikust, aki égi hangot hallott, a libanoni cédrusokig űzték démonai, addig a szelíd Rousseau szinte ki sem mozdult Párizsból. Előbb zenész a hadseregben, majd elszegődik egy ügyvéd mellé, ám képtelen elviselni, hogy adósok bútorait kell lefoglalnia. Egy rokona talál neki állást: így lesz finánc a párizsi vámhivatalban. Ott sem vált be, s csak semmi munkákat bíztak rá, de ő hitte, ezt felettesei azért teszik, hogy több ideje jusson a festésre.
Asszonya tüdőbeteg volt, kilenc gyermeket szült, egy maradt életben… Meghalt az első felesége, meghalt a második, de az idős festő nem adta fel. Szerelmes lett újra, csakhogy Léonie-t, az ötvennégy éves áruházi eladónőt az apja tiltotta tőle. Látta a festő képeit, és nevetségesnek tartotta, amit a vásznon művel; komolytalan ember, nem bízhatja rá a lányát. Rousseau kétségbeesett lépést tett: két műkereskedőtől, Uhdétól és Vollard-tól igazolást kért, hogy bizonyítsa, komoly festő, munkáinak értéke van. Elvitte Léonie apjának, hiába. Az esküvőre a menyasszony nem jött el, az utolsó szép remény is odaveszett.
Ártatlan lélek volt, gyakran űztek vele kíméletlen tréfát. Egy alkalommal a lakására vittek valakit: az úr képzőművészeti államtitkár, mondták. Az dicsérte a képeit, Rousseau boldog volt, a többiek röhögtek. Nem mindig… Picasso 1908-ban valamelyik galériásnál öt frankért képet vett a vámostól, ahogy Rousseau-t nevezték a művészvilágban. Nagy üzlet, megünnepeljük, ezzel hívta össze barátait. Friss lombokkal rakta körbe a képet, ládából trónust eszkábált, hogy abba ülteti majd a festőt; ott volt Braque, Apollinaire, Max Jacob, Gertrude Stein, André Salmon, nagy zajjal s némi gonoszsággal várták, mi lesz. És akkor halk kopogás, nyílt az ajtó, a társaság elnémult, belépett Rousseau. Egyik kezében hegedű, a másikban pálca, arcán öröm és elragadtatás. A tréfa elmaradt, a festő legboldogabb órája következett, saját szerzeményeit hegedülte, énekelt, és mindenki szerette.
Szegényen halt meg, Apollinaire ceruzával írt a sírkövére verset, Brancusi véste ki: „Szelíd Rousseau, halld / Mi köszöntünk / Delaunay, a felesége, Queval úr meg én / Engedd át csomagunk vám nélkül a menny kapuján / Ecsetet, vásznat és festéket viszünk neked / Hogy megfesthesd szent semmittevésben, igaz fényben / Mint egykor az én képem / A csillagok arcát.”
Csillagok arca… Az övét ismeri-e a világ? Megfestette magát a Szajna partján egy híd előtt. Fején barett, kezében ecset és paletta, a vízen egy fellobogózott hajó – drága ember, magaddal vitted azt a világot, amelyben egy vámos ártatlan lehetett. Ma a határokon ujjlenyomatot kérnek, arról faggatnak, tagja vagy-e terrorszervezetnek, átvilágítanak, végigtapogatnak – ilyen világban élünk, kedves Rousseau, s alig hiszem, hogy ma volna a vámosok között festő, és ha így halad tovább a világ, a festők között is egyre kevesebb lesz.

Október 11., kedd
A köztársasági elnök elutasította Zalatnay Sarolta kegyelmi kérvényét, a Magyar Televízió elnöke felmondott Friderikusz Sándornak, ezt hallom a hírműsorban reggel, majd jön a sportblokk: női kardozóink mind kiestek a vívó-világbajnokságon, de nem megy jobban a sakkozóknak sem, Polgár Judit kikapott Argentínában – mondhatnának valami jót is. Mondanak: nálunk még nincs madárinfluenza…
Ekkor jutott eszembe Vadász György, és azonnal jobb lett a kedvem, tán azért, mert nemcsak építész, de építő kedély is, ami ritkaság felénk. Sose találkoztam vele, mindig csak olvastam róla, ezért volt az első, akit megnéztem Csontos János filmjében, a Tizenkét kőmívesben. Nem könnyű felsorolni, mi mindent épített: Egerszegen a csipkeházakat, Szekszárdon a városközpontot, Pásztón a város arcát, Hannoverben a világkiállítás hajópavilonját – nem méltathatom őket, mert bármilyen építmény is az, a szemem minősíti azzal, hogy örül vagy nem örül neki, és a kényes ízlésű szakmának ez alighanem kevés.
A filmből kiderül az is, hogy Vadász le tudja fordítani jó magyar nyelvre mindazt, amit művel. Mondja egy helyütt, hogy számára „az építészet: nem az építészet, az építészet: a minden…” A hannoveri hajóról szinte felindulva beszél: „Európának én azt akartam ezzel mondani, hogy vegyetek tudomásul minket, ez egy tehetséges, nagy nép!”
Egy barátja kérte, csináljon kápolnát a birtokára Sényén. Elkészült, s azóta ezt mondja élete legnagyobb építészajándékának. Okkal. Belül tégla, kívül kő, búbos kemencét, szalmakazlat, vagy ha akarjuk, subát formáz, nevet is kapott: Isten kemencéje. Az ajtó magassága csak százkilencven centi: belépéskor a fejet tessék meghajtani, mondja. Jobbra és balra feleségének, V. Szabó Noéminek két festménye: a Nap és a Hold, óriás üvegkereszt fölöttük… „Ez ima” – mondja az egészről. Ez emlékeztet a sóhajra, amellyel a beszélgetést kezdte: „Szeretnék igazi építésszé válni halálom előtt, de ez azért tőle függ” – nézett a magasba.
Vadász György még csak hetvenéves. Ha arra gondolok, hogy a nagy amerikai Frank Lloyd Wright pályája hatvankét éves kora után ívelt a magasba, akkor készítette a vízesésházat, és kilencven volt, mikor kész lett a Guggenheim Múzeummal, megalapozott Vadász bizakodása. Ezek az évek jelentik az alkotó ember fénykorát, ekkor képes arra is, amire nem hitte, hogy képes lesz valaha – korábban csak magában bízott, s nem gondolt arra, hogy égi és földi segítői most veszik észre igazán, és ezekből a találkozásokból születnek néha a legnagyobb dolgok.
Ora et labora! Imádkozzunk és dolgozzunk! Sok az elvégeznivaló…