Supka Manna – intenzív

Gyurkovics Tibor
2005. 11. 05. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Jezovics unokája odasorakozott elébe:
– Nem figyelsz rám, nagyapa?
– Hagyjál egy kicsit békében, kicsim!
– Nem szoktál kicsimezni. Nem figyelsz?
– Nem. Magam szeretnék lenni.
– Mannuskával?
– Ne faggass most, gyerek!
– Tudom, hogy nem figyelsz. Látom a szemeden. Befele nézel. Vagy verset írsz, vagy szenvedsz.
– Jó.
– Nem jó. Alig vagyok veled, és nem figyelsz. Mannuskával akarsz lenni.
– És?
– Ne félj. Csak higgy.
– Ezt olvastad valahol, mi?
– Nem olvastam. Mondom. Én mondom.
– Pedig Máté is ezt mondja.
– Máté, az unokatestvérem? Aki elment dzsessztrombitásnak, pedig tanárt akartatok belőle?
– Hagyjál, kicsim!
– Hagyjál, kicsim, hagyjál, kicsim! Neked is szükséged lehet arra, hogy dédelgessenek.
– Jó. Dédelgess. De ezt nem az unokatestvéred mondta, hanem Máté evangélista… Tudod, ki az evangélista?
– Tudom. Istent hirdeti.
– Na. Ő mondja.
– Mit?
– Jaj, kicsim!
– Ne légy türelmetlen. Tudod… Azt mondtad, aki gyermekével…
– Te nem a gyermekem vagy, hanem az unokám.
– Még rosszabb. Kisebb vagyok. Aki gyermekével türelmetlen, az egyéb… hogy is… gonoszságokra is képes.
– Akkor képes vagyok. Hallgass már!
– Tudom, min töröd a fejed. Pedig anya azt mondta, papa, vigyázz a gyerekre, hamar jövök. De te nem vigyázol. Nem vagy velem. Elcsatangolsz. Hogy tudtunk együtt lenni! Odabújni. Vihorászni. Vihorászni a legjobb. Mannuskával is azt szerettél legjobban.
– Hagyj engem már a Mannuskával! És főleg légy csendben, mert… odasózok!
– Na, ugye. Azelőtt ez se volt. Sose mondtál nekem ilyet! Kapaszkodsz. Ezzel vagy elfoglalva. Tudom. Hiába is tagadnád.
– Mi a jó istenbe kapaszkodnék, te… majom?
– Emlékszem. Egy éve találkoztunk utoljára Mannuskával. Csak anynyit kértem, hadd kortyoljak egyet abból a nyavalyás sárga sörből, ami úgyis olyan keserű, mint az élet, és akkor is rám szólt. Emlékszem. Azt mondta, te, ennek a lánynak még a szeme sem áll jól. Kedves. Ilyet mondani. De én nem haragudtam rá. Ilyen volt, és kész. És káromkodott, mint a záporeső.
– Szeretném összeszedni egy kicsit…
– Magadat?
– Nem. Az reménytelen. A gondolataimat legalább.
– Hát szedd. Én nem akadályozlak benne.
– Hát mit csinálsz?
– Látlak. Látlak, cigány! Emlékszem, ezt is Mannuska mesélte. Ott voltunk a Zöldfában.
– Ahol te söröket akartál inni.
– Nem leled a helyedet. Az az igazság. Nem játszol velem. Nem akarsz velem beszélni, semmit sem akarsz, ami én vagyok.
– Hát mi a jó nyavalyát akarok, itt vagyok veled, nyúzol, mint egy csirkehúst, nem hallgatsz el egy percre sem…
– Mit akarsz? Bemenni a Mannuskádhoz! A vendéglőben is vele voltál elfoglalva. Így Mannuska, úgy Mannuska… Nem akarsz még egy sósperecet? Nem akarsz még egy söröcskét? Gügyögtél.
– Hagyd abba!
– Igen! Be akarsz osonni, lopódzni a Mannuskádhoz! Hallottam a telefont. Szentkirályi utca, meg Üllői út, meg vasrácsos kapu, meg menj neki bátran az üvegajtónak, kinyílik, egyenesen a második emeletre, ne kérdezz semmit, megállítanak, egyenesen az intenzívre vagy effektívre… hülyeség… és suttogj neki! Hajolj egészen közel a füléhez… Duruzsolj talán? Mért, nem hall már?
– Te… agyoncsaplak!
– Próbáld meg. Megmondom anyának. Nem velem foglalkozol. Azon töröd a fejed, hogy bemenj a klinikára a Mannuskádhoz. Hát menj be! Nem fogok sírni utánad! Beosonni! Jaj, drága Mannuska… halkan beszéljünk… suttorásszunk… Tudom. Itt ez a nyavalya vers – bezzeg nekem nem írtál verset három éve –, itt van ez az… ócskaság… Nevetnem kell… ezeket írja. Felnőtt fejjel ezt körmölgeti itt, mint egy kisiskolás… Hát ki neked ez a Manna? Ki az isten csodája? Már akartam is kérdezni. Fontosabb, mint én vagyok? Mint mi vagyunk, az unokáid? Meg a lányaid? Nincs neked elég rokonod? Valami nagynéni? Vagy régi szerelmed? Hát itt vagyunk mi vagy ötvenen is! Mindig azt hirdeted! Ki ez a Manna neked? Hogy semmi sem számít? Ki ez a repülőgép? És mi itt állunk valami iszapban? Ne nevettesd ki magad! Nem voltál te ilyen! Rohanj csak be, vidd ezt a versezetet is. Attól majd föléled.
Jezovics pofon legyintette Johannát. Persze az rákezdett.
– Tessék! Tessék! Üt is! Egy nőért! Ilyen verset:
„Hatalmas szárnyú gép az égre billen,
mi lesz, ha fönn a csúcson mégis leesik,
vagy eltűnik a képzelgéseinkben,
– nem eshet le, annyian szeretik.

Bukdácsol föl-le, föl-le a magasban
és lebegteti angyalszárnyait,
mi…
– micsoda? csontközépig… combközépig… – na, ne…
állunk az iszapban.
– Nem eshet le, annyian szeretik!”

De leeshet. Igenis leeshet! – ordított a lány. Széttépte a verset. Kiszórta az ablakon, a felét meg Jezovics elé vágta.
– Nesze. Ezt beviheted neki!
Átölelte Jezovics térdét, rázkódott. A vén költő maga elé motyogott:
– Mannuska, ne hagyj magamra! Nem menj!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.