Útiterv

Saron szinte még ki sem lépett az általa alapított Likudból, máris előterjesztette további terveit, amelyeket egy újabb ciklusban miniszterelnökként meg kíván valósítani. A jelenlegi állás szerint erre minden esélye megvan, s az is a javára írható, hogy hazai népszerűsége mellett a nemzetközi porondon is támogatásra talál.

Függetlenséget a biztonságért! – ezzel a jelszóval cserélné fel az oslói megállapodás idején dívó „területet a békéért” szlogent Ariel Saron. Függetlenséget nyernének el a palesztinok, mégpedig Saron ígérete szerint teljes, nemzetközileg elismert függetlenséget, amelyet az útiterv néven ismert békeprogram keretében valósítanának meg. Ennek hangoztatásával pedig azonnal belopja magát a világpolitika vezetőinek szívébe még akkor is, ha mindenki tudja, hogy az útiterv valójában már meghalt. Felélesztése persze táplálhat reményeket, de a főszereplők már nem teljesen ugyanazok.
Az eredeti útiterv kihirdetésekor még élt Jasszer Arafat, a Palesztin Hatóság pedig épp az ő személye miatt egységesnek tűnt. Most már nincs olyan karizmatikus vezető, aki maga mellé tudná állítani a palesztinokat, ráadásul a január 25-re kiírt parlamenti választás is rejthet magában buktatókat. Az eredmények a Mahmúd Abbász vezette Fatah megerősödését és gyengülését is jelezhetik, a rettegett Hamász is könnyen képbe kerülhet, az izraeli fél pedig nem feltétlenül fogad el tárgyalópartnerként egy eddiginél súlytalanabb Abbászt vagy a Hamászt (a körülményektől függetlenül). Ez pedig újfent egyoldalú lépésekre indíthatja Izraelt, miként egyoldalúan döntött a gázai kivonulásról is. Bár Saron többször tagadta, hogy szóba jöhetne „második kivonulás”, a következetesen hangoztatott rendezés mindenképp igényel ilyen gesztusokat is. Sok olyan ciszjordániai telep van még, amelyet ki lehetne üríteni, közelebb hozva ezzel az áhított békét. Vajon tényleg erre vezet az út? Ebben senki sem biztos.
Az évtizedek óta hangoztatott izraeli retorika szerint minden baj forrása a palesztin terrorizmus, a másik oldalon pedig úgy vélik, a megszállás vége jelentené a békét. Ejal Arad, a miniszterelnök tanácsadója ez utóbbiról kifejtette a Guardianben: „filozofikus megközelítésben hibás, politikailag pedig naiv elképzelés”. Valószínűleg Saron sem gondol mást a Jichák Rabin által is támogatott területet békéért elvről. Rabinnak még nem volt meg az esélye arra, hogy gyakorlatilag egy személyben megoldja a viszályt, Saronnak viszont, úgy tűnik, valódi lehetősége nyílik rá, ugyanis egyszer s mindenkorra meg akarja húzni Izrael határait. Éli Landau, Saron másik tanácsadója szerint egyszer s mindenkorra. Ellenfelei szinte azonnal azzal vádolták meg, hogy vissza akar térni az 1967-es háború előtti határokhoz. Erről ugyan nincs szó, bár a tárgyalások – ha valóban elkezdődnek – elvezethetnek egy módosított ’67-es határvonalhoz. A nagy telepfürtök feladására gyakorlatilag nincs esély, ezen valószínűleg nem is lesz vita izraeli oldalon, a kis falvak esetében azonban történhet némi gesztusdiplomácia. Mindenesetre árulkodó a palesztinok reakciója Saron új pártjának hírére. Ők ugyanis most az annyiszor elátkozott, 77 éves Saronban látják a béke esetleges megteremtőjét, aki megegyezést akar a két nép között.
Persze bármennyire uralja is a miniszterelnök a teljes izraeli politikai palettát, egyedül mégsem tud úrrá lenni az összes problémán. A határok meghúzásának kérdése ugyanis olyan vitákat gerjeszthet, amelyek könnyen kormányok bukásával járhatnak. Az igen befolyásos izraeli szélsőjobboldal Saron halálát kívánná, ha hivatalosan is lemondana Nagy-Izraelről. Ebben benne van a Sínai-félsziget és Jordánia, a megszállt Golán-fennsík, azaz a jelenlegi terület mintegy hatszorosa. Saronnak nagyon ügyesen kell taktikáznia, ha ezeket az erőket ki akarja békíteni avagy elszigetelni. Előbbi valószínűleg nem sikerülhet neki, hiszen a telepesekkel szimpatizáló radikális politikai csoportok soha nem bocsátják meg a gázai kivonulást, amely szintén az „ősi zsidó föld” egy részéről való lemondást jelentette. Nem lehet azonban semmibe venni a pártok nagyjából egytizedét kitevő radikálisokat, hiszen számos olyan pozíciót töltenek be, amelyek alapvetően befolyásolják az állam működését. Viszonylag jelentős szavazói bázisuk pedig azt is biztosítja, hogy nélkülük néha lehetetlen kormányt alakítani Izraelben, s a nagy pártok (bár nehéz effélét mondani olyan esetben, ha tizenöt párt képviselője van jelen a százhúsz fős törvényhozásban) is engedményekre, gesztusokra kényszerülnek velük szemben. Jelenleg is hasonló lenne a helyzet. Ha a közvélemény-kutatásokat vesszük alapul, a valószínűleg jövő márciusban tartandó választások előtt Saron ismét a vallásosoknak kellene hogy udvaroljon, vagy maradna a liberális–baloldali szavazóbázis megnyerése.
Az még a jövő zenéje, hogy a határok meghúzása mellett további lépésekre is képes lesz-e az ambiciózus miniszterelnök vagy esetleges utódja. Ezzel ugyanis talán elkezdődhetne Izrael állam régóta halogatott demokratizálódása, amely az egyház és az állam szétválasztásával, a főváros és az államforma meghatározásával folytatódhatna, és végül talán még alkotmányt is írhatna Izrael.
Egyértelmű, hogy nem egyedül Saronnak kell engednie. A mindenkori zsinórmérték, az útiterv a terrorista infrastruktúra felszámolását írja elő. Saron azonban nem arról beszél, hogy a Palesztin Hatóság vezetése is része ennek a hálózatnak, hanem az annak letörését célzó erőfeszítések megsokszorozását várja majd el tőlük. Bár a bizalom szó továbbra sem használható a két fél kapcsolatának leírására, a remény még él, hogy egyszer egymás kezébe csapnak.