Anyja neve: Katus

Már egy hete csak a Mamára gondolok… Hogy miért, arról később. Amúgy sem az a bizonyos Mama járt az eszemben, hanem a sajátom, akit nem is így hívtunk: nálunk odahaza a nagymamának járt ki ez a megszólítás. Immár a negyedik karácsonyt töltöttük anyukám nélkül; talán azért is vagyok érzékenyebb e téma iránt. Az édesanya ideális esetben az élet nagy ajándéka, tőlünk független szakralitás. A bensőségesen szent együttlét akkor zajlott, amikor még eszünknél sem voltunk. Ám ha észre térünk, ideális esetben az anyaság tabu marad: lehetőleg nem használjuk fel profán célokra. Még akkor sem, ha politikusnak szegődtünk. S még akkor sem, ha éppen karácsony van.
Csak figyelem a közszolgálati Gyárfás-tévét, s nem tudok megbarátkozni a négypárti intimpistáskodással. A karácsony a születés és a fény megdicsőülése mellett a szeretet, a család szimbolikus ünnepe is; ám akkor sem biztos, hogy az adóforintokból kényszeresen a Dávid, Kuncze, Orbán, Hiller és Gyurcsány családoknál muszáj kíváncsi kameráinkkal vendégeskedni. Persze értem én: ez a polgári kukkolás legális, a beavatottságérzet mindig temérdek nézőt vonz, ráadásul nyakunkon a választás is. A vezető politikusok és kampánytanácsadóik meg bizonyára úgy gondolták: ha a közéleti ember stilizáltan szeretetteljes emberi vonásait mutathatja meg a tévéző választópolgárnak, az jövőre voksokban is kamatozik majd. Legalább meggyőződhetünk róla, hogy Kuncze Gábor annak idején tényleg kölcsönkérte-e azt az ennivaló kislányt, hogy a plakátokon a térdén lovagoltassa, s értesülhetünk arról is, hogy Gyurcsány mama a Fittelina-villában leoltogatja a villanyokat, ha már a gázórát valahol az alagsorban rejtették el.
De erről már óhatatlanul a színtiszta politika ötlik az ember eszébe. Pontosabban a politikai propaganda – a legrosszabb fajtából. A ciklus hajrájában becserélt miniszterelnök ugyanis szemlátomást nem áll meg a „politikus házi papucsban” médiaműfajában sem a Verebes-típusú negédeskedésnél. Neki több kell: személyi és társadalmi legitimáció. Nem választotta meg senki, ezért ügyeskednie kell. Nincsen egyszerű dolga: a „mélyszegénység” és a „jobbmód” között kellene lavíroznia. Elhitetnie, hogy vagyonát becsületes úton szerezte. Csakhogy az ő potenciális választója eredendően a vesztesek közül való, s az irigykedés sem idegen tőle. Ha nem fátyolozná tisztánlátását a programozott Orbán-gyűlölet, könnyen rásütné Gyurcsányra: luxusproletár. A kormányfő észleli a veszélyt, s megelőző csapásként még nagyobbra növeli a szakadékot, amelyet egzisztenciálisan át kellett hidalnia. Egyetlen esélye van a hitelesítésre: a Mama. Vagy ahogy ő hívja: Katus. Verebes érkezésekor is ott tesz-vesz a villában. Nyilván felrendelték Pápáról: ilyen véletlenek nincsenek. Mint ahogy ott kellett lennie a Gyurcsány-féle könyvbemutatón is, hogy azok a spontán fiúi könnyek célzottan legördülhessenek. Katus maga a proletár asszony, aki idegenül téblábol Budán. Még hasonlít is Pőcze Borbálára. Pápán másképp tudják az anya-fiúi kapcsolatot: rebesgetik, hogy a miniszterelnök sorsának jobbra fordulása után hosszú ideig felé se nézett a városnak, s ha manapság megjelenik, akkor is teli csomagtartó élelmet hoz, mert pénzt nem szívesen bíz a szeretteire. Úgy érzékelik: mintha szégyellné a Mamát, akárcsak a konzervgyári szalagnál dolgozó nővért. A Nap-kelte viszont csatasorba állítja a proletár anyát. Létezik ekkora ellentmondás? Lehet, hogy a pápaiak tévedtek?
Az elbizonytalanodás egy pillanat alatt semmivé lesz, mihelyt kinyitjuk a 168 Óra című hetilap év végi, dupla számát. Ebben – sajtótörténeti mérföldkőként – a regnáló miniszterelnök jegyzi a vezető írást Anyám, Katus címmel. Azt lehetett gondolni, hogy a Chirac-álinterjúnál meg a Hegedűs-féle pornográf asszociációkat keltő címlapnál nincs lejjebb. De van. Egy Dickens-modorú karácsonyi cikk a Főnöktől. Borzasztó blamázs, pedig az SZDSZ törzstáborát megcélzó orgánum vezetőit úgy hívják, hogy Bölcs meg Mester. Elvétették volna anyák napját? – tűnődik az ember, de aztán rájön a sugalmazott párhuzamra: ha ebben a megható karácsonyi történetben Katus alakítja a szülőanyát, akkor nyilván Gyurcsány Ferenc a kisded. A Megváltó. Homályos bevezető hablaty, hogy miért nem interjú, miért memoár (az egyik legfeljebb két órát venne el a regnáló kormányfő drága idejéből, a másik legalább két napot), majd jöhet is a Gyurcsány-féle nyomorromantika. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy az SZDSZ-es törzsolvasói tábor végig harsányan röhög.
Én nem röhögök, én sírok. Ha az én anyám élne, bizonyára megfeddne, ha tüntetően olyasmit vetnék papírra a gyerekkoromból, hogy zsenge koromban sokáig azt hittem: a bundás kenyeret mindig csak az egyik oldalán mártják a tojásba. Mert még erre sem tellett. Nálunk a szegénység titkolni való szégyen volt, normális ember nem kérkedett vele. Gyurcsány viszont kérkedik, s bűnös módon felhasználja Katus mamát politikai céljaira. (Nem is szólva óvodás szerelméről, akit teljes névvel kompromittál.) Gyurcsány helyett is szégyellem magam, hogy a szegénységet ugródeszkának használja; azok nevében, akiknek sikerült e miliőből kitörni – ha nem is oly elsöprő eredménnyel, mint neki.
A többi már szakma. Az Anyám, Katus című opus feltűnő egyezéseket mutat József Attila Mama-verseivel, s bátran és szabadon merít a Curriculum vitae-ből is. József Attila-emlékévben ez halmozott ízléstelenség. A költő köztudomásúlag nem lett milliárdos: a szeretet és a nélkülözés költeményei az ő esetében nem az önigazolást meg a politikai ambíciókat szolgálták. „Látom, megáll a vasalóval. / Törékeny termetét a tőke / megtörte, mindig keskenyebb lett – / gondoljátok meg, proletárok” – írta a százéves poéta az Anyám című versében. Hát gondoljátok meg, proletárok: lett volna abból a másikból díszproletár, álproletár, luxusproletár? Lett volna nagytőkés kizsákmányoló? A földalatti mozgalmat az uszoda- és fitneszteremásásra korlátozta volna? Vajon ilyennek gondolta az a másik a baloldali értékrendet? S nem sértette volna a szakmai hiúságát, hogy ebben az országban – némi motívumkölcsönzéstől sem visszariadva – bárki írónak képzelheti magát?
Azon a bizonyos könyvbemutatón – meg utána azon a másikon, a Magyar Tudományos Akadémián (!) – a laudációk azt sejtették: író született. A szakmai pletykák tudni vélték azt is, melyik jeles baloldali újságíró „segített” a szerzőnek az Útközben című könyv életre vajúdásában. Az Anyám, Katus a visszaeső bűnözés terméke, stilisztikai szimatom szerint ezúttal nagyobbrészt saját kútfőből. Az öntudatos munkásasszony rajza nélkülöz ugyan lényeges kulcsmotívumokat: a KISZ említését például úgy kerüli, mint ördög a tömjénfüstöt – úgy tűnik azonban, az írói munkásság feltartóztathatatlan lavinává dagadt. A minden mértéken felüli képmutatás azonban nemcsak a politikát mérgezi meg, hanem az irodalmat is. A szépliteratúrában nem megy át, hogy valaki azért érdemli meg az országlást, mert ifjúkorában megszenvedett múltat s jövendőt.