Gyanakvás, bizalmatlanság, türelmetlenség veszi körül a délvidéki magyarságot egy olyan társadalomban, amelyben a vezető politikai erő egy szélsőségesen nacionalista párt, amely a háború idején szabadcsapatokat szervezett, s amelynek vezetője Scheveningenben ül, egyebek között a Vajdaságban is elkövetett etnikai tisztogatás vádjával.
Gazdag volt az év. Ilyen szempontból. Voltak etnikai incidensek, maffialeszámolások, felderítetlen gyilkosságok, sőt családirtás is, politikai krimi minden mennyiségben jó bizánci forgatókönyvvel, botrányok, perek háborús bűnösökkel, hajsza háborús bűnösök után, Skorpiók, Darazsak, karadzsicsos irodalmi estek, magyar viták – a határokon át – is visszacsapó hullámokkal, hogy a vajdasági magyar politikai közélet se mocsarasodjon el. Tömény akció aránylag kis területen. S mindez történt és történik jó néhány, talán már nem túl veszélyes válság árnyékában. Kezdve a vajdasági magyarok életére közvetlenül is kiható koszovói kérdéstől a hágai együttműködés problémáján át az újabb szövetségi állam fennmaradásának újabb válságáig.
– Olvastam egy vajdasági kutatási eredményt, amely szerint a megkérdezettek igen nagyra tartják a magyarokat, mint üzleti partnereket. Ez is azt a pozitív sztereotípiát támasztja alá, amely szerint a magyarok szorgalmasak és tisztességesek. S ha már ilyen a többségi vélekedés, akkor mivel magyarázható, hogy a magyarok – szorgalommal, tisztességgel – nehezebben jutnak munkához, s általában nehezebben érvényesülnek, mint a többségi nemzet fiai? – teszi fel a kérdést egy évekkel ezelőtt diplomázott fiatal, akire ugyancsak ráillenek a közvélemény-kutatás során nyert megállapítások, ám akinek eddig még egy hónapot sem írtak be a munkakönyvébe. Kérdésében benne van a válasz is, hogy még mindig etnikai megkülönböztetés akadályozza az esélyegyenlőséget. Ez ami láthatatlan, bizonyíthatatlan, hiszen csak a statisztikai adatok mutathatnak rá, hogy a munkanélküliek tömegében sokkal nagyobb arányban vannak a kisebbségek tagjai. Feltételezhetjük jóhiszeműen, hogy e hátrányos megkülönböztetést nem feltétlenül nemzeti türelmetlenség okozza. Inkább a szegénység, illetve a szegénység okozta nemzeti önzés, vagy enyhébben fogalmazva: az élni akarás. S így működik ez az élet számos területén. A többségi nemzet – mert annak tagjai vannak inkább döntési pozícióban – a sajátjainak ad előnyt. Ilyenkor mit sem ér a törvény adta polgári egyenjogúság. Persze itt szó sincsen arról az otromba nacionalizmusról, amellyel elsősorban a magyar fiatalok találkoznak időnként verbális sértegetések, vagy tettlegességek, vagy gyűlöletre uszító falfirkák formájában. A nemzeti türelmetlenségnek ez a durva megnyilvánulása könynyebben visszaszorítható, mint a fentebb említett nemzeti önzés, s ha hinni lehet az erről szóló kutatásoknak, sikerült is eredményesen felvenni vele a harcot. Már pusztán a rendőrség szigorúbb fellépése – a bíróságok következetességét még nem említhetnénk – nyomán kimutatható volt a javulás, mégpedig aránylag rövid távon. Elvárható lenne annak a kimondása, hogy a szerb bíróságok ezekben az esetekben pedig kettős mércével mérnek, magyarán nem a polgár áll az igazságszolgáltatás színe előtt, hanem szerb, vagy magyar, vagy horvát, s kukucskál Iustitia. Ezt látják a laikusok az etnikai incidensek ügyében hozott ítéletek, illetve elmismásolt eljárások esetében.
Igaz, a nehezebbje, a toleranciára való nevelés – nem rendezvényekkel, hanem példamutatással – még hátravan, s az nem valósítható meg rövid távon. Azt is el kell mondani azonban, hogy üzletfélnek nagyra értékelt magyar, szomszédnak, házastársnak már kevésbé tartják elfogadhatónak, kívánatosnak. Igen nagy volt az elutasítás például arra, az itteni füleknek valóban megbotránkoztató kérdésre, hogy „szeretné-e ha magyar lenne a szerbiai államfő”. Valamennyi nemzetállamban hasonló visszatetszést váltott volna ki ennek még a felvetése is, miután megmagyarázná a kérdező, hogy nem, valóban nem viccel, s nem harsány derűt, hanem választ várna a tudományos feldolgozásra szánt csacska kérdésére.
De vegyük szemügyre az esélyegyenlőtlenségnek vagy éppen a türelmetlenségnek az okait.
A Vajdaság fizette a legnagyobb árát a milosevicsi háborúknak Szerbiában. Nem csak gazdaságilag. Az a valamikor békéjéről ismert polgári Vajdaság talán sohasem fog ismét életre kelni, olyan méretű volt az anyagi és szellemi pusztítása. S olyan méretű volt az elvándorlás s a menekültáradat, amely még ma sem tudott beilleszkedni a multietnikus társadalomba. A Vajdaság őshonos lakossága már nem tudta, mint a korábbi időkben, integrálni az idegen, más mentalitású, agresszíven fellépő tömeget, amely maga is heterogén, hiszen egy részük Horvátországból, más részük Boszniából, Koszovóból érkezett a délszláv válság különböző időszakaiban.
Vannak elemzők, akik minden probléma – köztük az etnikai intolerancia – okának éppen a szegénységet tartják. Az autonómia megvonása, a túlzott központosítás – magyarán a tartomány folyamatos kizsákmányolása – pedig fenntartja azt a helyzetet, amely megszüli a szélsőséges nacionalista és fasiszta szervezeteket, amelyek magában a szerb kormánykoalíció pártjaiban is partnerekre lelnek.
Mindebből pedig csak az következhetne, hogy a Vajdaság jogainak visszaszármaztatása egy egész sor most igen veszélyes kérdést oldhatna meg. Ám az autonómia és a gazdasági konszolidáció egyedül nem elegendő egy olyan térségben, amely nacionalizmussal mérgezett, s a szétzilált társadalomban még nem épültek ki a demokratikus intézmények, s gondot okoz a törvények alkalmazása is. Ezek csak lehetőséget, eszközöket adnak a politikusok kezébe. Ahhoz azonban, hogy éljenek is ezekkel az instrumentumokkal, el kell ismerni magát a problémát valós méreteiben, nyílt vagy rejtett megnyilvánulásaiban.
Karácsonyi támadások. Vallási és nemzeti gyűlöletkeltés miatt őrizetbe vettek egy szerb fiatalt, aki többedmagával karácsonykor bántalmazott két nála idősebb magyar férfit. A támadók arra kényszerítették a magyarokat, hogy szerbül mondják el a miatyánkot. Az MTI által idézett újvidéki Magyar Szó tegnap is hírt adott egy incidensről, amely ugyancsak karácsonykor történt Tordán: szerb fiatalok randalíroztak egy diszkóban, az angol és magyar zeneszámok helyett szerb nótákat követeltek, majd székekre állva azt skandálták, hogy „ez itt Szerbia”. (MN)
