Érkezés

Kedves naplóm! Kedden Sümegre utaztam távolsági autóbusszal, és pokoli szerencsém volt, mert velem szemben zsemletérdű, tokás lány huppant le, előtte addig forgolódott, hogy majdnem leverte a fejem a hátizsákjával, aztán lehúzta a kesztyűjét, és az ülést csapkodta vele, hogy tiszta legyen. Az az igazság, hogy szeretem a nőket fürkészni, mintha tizenkét szemem volna. Most aztán bőven volt alkalmam rá, hogy alaposan megfigyeljem azt a lányt, de mégse legyek tolakodó, ugyanis kereken nyolc percig (a karórámon mértem!) szőlőzsírral kenegette Ó betű formára kerekített, húsos és nem valami gusztusos ajkait, ráadásul némi szőkés kis bajuszkát is felfedeztem az orra alatt, az ilyesmitől bevörösödik a nyakam. A bal halántékán pöffeszkedő szemölcstől pedig keserű szájízem lett. Később a lány keresztrejtvényt fejtett, de miután egyetlen betűt sem tudott beírni, noha igyekezetében buzgón rágcsálta a golyóstolla végét, látható bosszúsággal a táskájába gyűrte az egészet, és inkább könyvet vett elő. Bárhogy mesterkedtem, a címét nem tudtam a borítóról leolvasni, szándékosan úgy tartotta, hogy ne is lehessen, viszont alaposan szemügyre vettem vékonyka, madárcsontokból összerakott kezét. Elismerem, női kéz volt, de nem a rokonszenves fajtából, amelyik úgy tud a hajadba túrni, hogy a hideg nyargal a hátgerinceden. Az a kéz valami mocsárjáró vízimadár lábára emlékeztetett. A körme is undorító volt, rózsaszínű és domború, mint egy bogár páncélja, ijesztő lelke lehet annak, aki ilyen szarut termel az ujjai végére, ráadásul a kézfején túlságosan is sápatagon fehérlett a kiszikkadt bőr, nem tudom, mikor látott krémet utoljára.
Kedves naplóm! Mi a véleményed azokról, akik úgy lapozzák a könyvet, hogy előtte megnyalják az ujjukat? Nem is arra gondolok, hogy olyankor baktériumok milliói áradnak a védtelen szájüregbe, nem is a papírba ivódó savas nyálra, hanem a nyelvre, a fürge kis nyers húsra, amely csak egy pillanatra ugrik ki az odújából, hogy megnedvesítse a mutatóujjat. Úgy vettem észre, hogy a lány ízlelőbimbói gyulladásban voltak, ugyanis rózsavörös pontocskák égtek a nyelve hegyén, de egyáltalán nem zavarta. Lassan olvasott, minden lapon elidőzött, néha pedig résnyire nyitott szájjal – a jobb felső metszőfoga hosszabb volt, mint a többi – az ablak felé fordult, jól belehelte, közben pedig hosszasan bámulta a köpedelmes téli tájat. Úgy tűnt, olyankor mélyen elgondolkodik. Jól ismerem ezt a zsibbadt állapotot, amikor az olvasmány egy-egy szava eltéríti az elmét, s az ember beleszédül valami régi emlékbe, és édesen mosolyog befelé, de ennek a lánynak az arca kifejezéstelenné vált, ráadásul az előreugró, nagy csontú álla arról árulkodott, hogy a szobrász idő előtt dobta el a vésőt!
Várpalotát elhagyva lehúzta a fejéről a zöld kötött sapkáját, és begyűrte a kabátja ujjába. Ekkor némi testszag is megcsapott. Futólag rám emelte fakószürke, közel ülő szemeit, nyilván nem értette, miért érdeklődöm annyira a sapka iránt, pedig én a haját néztem, azt a vékony szálú, homlokba nőtt, silány minőségű szőrzetet, amely kiszabadulva a sapka börtönéből tincsekre zilálódott, a feltűzött konty fele a nyakába zuhant, olcsó kis műanyag csat kapaszkodott a végébe. Igyekezett mindent a helyére igazítani, a domború körmök buzgón gereblyézték a bozótot, aztán a nagy igyekezetnek az lett a vége, hogy a csat a földre vetette magát, a cipőjével rugdosta ki az ülés alól.
Nem tudom, hogy történhetett, de a fülcimpáját csak azután vettem észre, hogy a lány laposakat pislogott, majd elbóbiskolt. A lábát keresztbe tette, zsíros csípőjére ráfeszült a szoknya, ettől rögtön lúdbőrös lettem. Bal arcféltekéje a fejtámlán nyugodott, s elém tárult minden nőiességet nélkülöző, erőteljes fülkagylója, amely mint nyaklánc a drágakövet, lisztfehér, fittyedt galacsint lógatott, tízforintos nagyságú vaskos fülcimpát. Önuralom kellett ahhoz, hogy oda ne nyúljak, és meg ne fricskázzam.
És ezek után leszálláskor még volt képe megkérdezni, hogy nem akarom-e hazakísérni, ugyanis egyedül lakik. Végül is sürgős dolgom nem volt, elmentem vele. Persze a hátizsákját is velem cipeltette.
Kedves naplóm! Látod, minek van kitéve az ember?