A Nép útja vezet a Nép terére, és Béke nevű mozi is van Sanghajban. A külsőségek tehát megvannak, ám az utca emberét szinte meg sem érinti az ideológia. A városban mindenütt lélegzetelállító üvegpaloták épülnek, óriáscégek és vállalatbirodalmak központjai magasodnak az ég felé, luxusszállodák hirdetik a kiváltságosok hatalmát – és a kapitalizmust. Sanghaj olyan, mint New York, csak még nagyobb. Megtalálható itt minden világcég képviselete, ugyanakkor számtalan ismeretlen felirat is a szemünkbe ötlik. Ezek állami vállalatok, mégpedig a XXI. századi Kínához méltó színvonalon. Az ötágú vörös csillagot még gondosan föltették a Kelet Gyöngye néven ismert óriástorony csúcsára, ez azonban már mellékes, a lényeg a torony, amely 468 méternyire tör az ég felé, ezzel Ázsiában a legmagasabb, de az egész földkerekségen is csak két épület előzi meg. A Kelet Gyöngye 1994-ben épült, azaz nemrég múlt tízéves. Ez volt az első épület a körülötte elterülő vadonatúj városrészben, Pu Dongban. Büszkén mesélik a helyiek, hogy tíz éve, amikor átnéztek a Huangpo folyó túlparti sétányáról, a Bundról az épülő Pu Dong felé, és azt mondták, itt nemsokára új, ultramodern városrész fog állni, el sem hitték, mára pedig valóság lett az álomból.
Méltán büszke Sanghaj és egész Kína az új városrészre. A fejlesztések azonban nem állnak meg, a 2010-es világkiállítást itt rendezik, az expó kijelölt területén már a tereprendezést végzik. Kiköltöztetik a régi lakókat, új negyedeket építenek számukra, a kijelölt területen felhúzzák a nemzetek pavilonjait. A rendezvény szervezőbizottságának igazgatóhelyettese, Zsu Han-min (Zhou Hanmin) számokkal kápráztatja el a magyar újságírót. Ötvenezer embert új lakóhelyre telepítenek át, 200 ezer munkás dolgozik az építkezéseken, s 400 ezer önkéntes segítő szolgálja ki a 70 millió látogatót. Azt ugyan elismeri, hogy az ország imázsát jelentősen növeli egy olimpia és egy világkiállítás megrendezése, ám szerinte nincs kapcsolat a 2010-es sanghaji expó és a 2008-as pekingi ötkarikás játékok között. „Az olimpia tisztán sportesemény, a világkiállítás azonban minden együtt: gazdaság, társadalom, sőt akár politika is” – mondja Zsu.
A város és a központi kormányzat nem szűkmarkúskodik, ha ilyen szimbolikus eseményről van szó. Ameddig a szem ellát, építkezések mindenütt. A felhőkarcolók egyikében rendezkedett be a nagy hatalmú sajtóbirodalom, a Xinmin Group. Az ő kiadásukban készül a Xinmin Evening News, amely naponta egymilliónál is több példányban fogy el, ezzel a legnagyobb példányszámú kínai lap. A természetesen állami kézben levő sajtóóriás vezetője, Csen Bao-ping (Chen Bao Ping) szerint ennek ellenére sem tekinthető pártlapnak egyik kiadványuk sem, noha az újságírók egyharmada, a vezetőknek pedig gyakorlatilag száz százaléka tagja a Kínai Kommunista Pártnak. Náluk is dolgoznak külföldiek, mégpedig az impozáns üvegépület egyik emeletét elfoglaló Shanghai Daily című angol nyelvű napilapnál. Az egyik szerkesztő Amerikából érkezett Kínába. Kérdésünkre elmondja, hogy az érzékeny témákról szóló cikkeket néha-néha átjavítják a kínai szerkesztők. „Belecsúszik esetenként a cikkekbe a »Kína és Tajvan« szófordulat, ezt gyorsan kijavítják” – mosolyodik el, jelezve, hogy nehéz bizonyos esetekben ráérezni a kínai érzékenységre.
A helyi újságírók nagy része a Fudan egyetem padjait koptatta, mielőtt valamelyik lapnál elhelyezkedett. Az egyetem egyike azon kevés intézményeknek, amelyek 1949, azaz a párt hatalomra kerülése előtt is léteztek. Az 1905-ös alapítású egyetemnek jó kapcsolatai vannak az újságokkal, tévé- és rádióadókkal, így folyamatosan küldhetik gyakornoknak hallgatóikat – mondja Zsao Kaj (Zhao Kai), az egyetem kommunikáció szakának dékánja. Szerinte egyébként „nem kell az újságírónak kritizálnia csupán a kritika kedvéért”, sokszor elismétli, hogy a cikkeknek kiegyensúlyozottnak, tárgyilagosnak kell lenniük. Kérdésemre, hogy van-e állami cenzúra Kínában, a professzor gondolkodás nélkül kijelenti: nincs. Ám hozzáteszi, minden megjelent cikkért a főszerkesztő a felelős – aki viszont a legmegbízhatóbbak közül kerül ki, tehetjük hozzá. Ahogy azonban a lenyűgözően fejlődő Sanghaj nem hasonlít a sivár közép-európai betonrengetegekhez, az újságíró és olvasója sem elnyomásként éli meg ezt a helyzetet. Meg kell érteni: Kína nem nyugati típusú demokrácia, s a sajtó mozgásterét is ehhez kell mérni.
Ezer kilométerrel és egy világgal északabbra található a Zsenmin Zsipaó, a kommunista párt lapjának szerkesztősége. Peking messze nem olyan elegáns és hivalkodóan gazdag, mint Sanghaj, ám a Nép Lapjának internetes kiadása mégis profizmusról árulkodik. Távoli kollégáink egy hatalmas teremben dolgoznak, ahol még sincs hangzavar, sőt kissé zavaró a csend. A paravánszerű falakkal elválasztott bokszokban kisebb személyes tárgyak, figurák, fényképek találhatók, mint a világon minden munkahelyen, itt azonban nem meglepő, ha egy újságíró az apja egyenruhás képét teszi ki a számítógép mellé. A profizmus hangulata, mint kiderül, valóság. Hét nyelven lehet elérni az újság honlapját, amelynek kínai változatában háromezer, az angol oldalon hatszáz cikk szerepel, és naponta 15 millióan keresik fel a világhálón. A különböző országoknak és térségeknek kiváló szakértői vannak a lapnál, akik közül heten angol anyanyelvűek, ám a legtöbben olyan kínaiak, akik sokat tudnak egy-egy országról és beszélik a nyelvét. Ennélfogva az arab térség és Oroszország szakértője egyaránt kínai.
Ha már nyelvekről van szó, innen az Európai Nyelvközpontba vezet az utunk, amely a pekingi idegen nyelvű egyetem egyik intézménye. Itt foglalkoznak az olyan egzotikus nyelvekkel is, mint a magyar, a cseh vagy a román. Összesen kétszázan tanulnak az intézményben, akik majd az idegenforgalom területén vagy a külügyminisztériumban dolgozhatnának, ha megtanulták az általuk választott nyelvet – gondolnánk. Azonban hamar felvilágosítanak tévedésünkről: az itt tanuló diákok ugyanis nem azért mennek magyar szakra, mert a szívükbe zárták a távoli kis népet – amelyik hozzájuk hasonlóan a vezetéknevet teszi előre –, itt az egyetem választ. A jelentkezők közül nem vehetnek fel mindenkit angol szakra, így felvételi nélkül bekerülhet az, aki vállalja a magyar nyelv tanulásával járó tortúrát. A megszeppent nebulónak egy számára teljesen ismeretlen magyar nyelvű szöveget adnak a kezébe, és ha nem tartják végképp reménytelennek az első felolvasást, máris elkezdheti a tanulást. Ez az egyetemen négyéves, ám – mint azt Hajnal László, a magyar csoport tanára elmondja – az utolsó évben a diákok már munkát keresnek, így összesen három esztendőt kapnak a tanulásra. Az ott tanulók láthatóan igyekvőek, ám valószínűleg a legtöbbjük nem a magyartudásából fog megélni. A csoportból egy István nevű mondja, hogy neki már van helye a külügyminisztériumban, a többiek Hajnal Lászlótól megtanulják, amit egy ilyen távoli és kicsi országról érdemes tudni. Persze István sem magyar, a lelkes oktató adományoz nekik magyar neveket. Sára szépen betanult köszöntővel fogadja a magyar újságírókat, majd később közösen elénekelik a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt, meglepően szépen és jó kiejtéssel. A láthatóan jókedvű, talán csak a megilletődöttségtől kicsit csendesebb Simon, valamint Teréz, Géza, Viktor, Lívia vagy János minden bizonnyal előbb-utóbb felhagy nyelvünk tanulásával, és átnyergel valamelyik világnyelvre, kevéske magyartudásuk pedig úgy elkopik, mint az itt dolgozó hazánkfiának a kínai nyelv ismerete. Ráadásul ezek a fiatalok amíg magyart tanultak, elestek a többi nyelv vagy tudományág megismerésétől, így egy kétes értékű nyelvtudáson kívül nem sokat tudnak felmutatni az álláskeresésnél, a versenytársaiknál három-négy évvel idősebb srácok ott találják magukat a munkapiacon, ahol a part szakad.
A rendkívül rokonszenves, kedves diákok lehetőségei azonban még így is sokkal nagyobbak, mint az ország nyugati részén élő csinghajiaké. Peking valóban világváros, toronydarukkal, üvegpalotákkal és kész olimpiai tervvel. Csinghaj csak a természeti adottságaival tud kitűnni a többi tartomány közül, a lakosság kifejezetten rosszul él. A kilencszázezer négyzet-kilométernyi területen 5,38 millió ember lakik, akik közül nagyjából egymillió a létminimum szintje alatt tengődik. Ez itt, a nomád pásztorok földjén mindössze 800 jüan (20 ezer forint) évente. Nem nehéz kiszámítani, ha egy embernek ilyen jövedelme van, ráadásul családos is, valószínűleg nem pénzben méri a lehetőségeit, inkább terményeket cserél. Jakhúst ad tüzelőért vagy ruháért. Csinghajban – főleg Peking után – látványos a szegénység. A repülőtere kisebb a celldömölki vasútállomásnál, a közútjai sem tükörsimák. A sávok sincsenek mindenütt felfestve, ám ahol két autó elfér, ott van hely egy harmadiknak is alapon nagyon bátran vezetnek. Hszining városában, a tartományi központban a többi kínai településhez hasonlóan vannak építkezések, mégis poros kisvárosnak tűnik, még ha kétmillió ember lakja is. Már az első percben közlik az ide érkező idegennel, hogy városuk 2300 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Az út mégis csak felfelé vezet, a csinghaj–tibeti fennsíkra, három–ötezer méteres hegyek közé. Kína víztornya – így hívják a területet az egész országban, nem véletlenül, ugyanis innen ered a Jangce, a Sárga-folyó, de a Mekong is. A lakosság meglehetősen tarka képet mutat: az ország 90 százalékát kitevő han nemzetiség mellett bőven találhatók mongolok és tibetiek (utóbbiak a lakosság 20 százalékát teszik ki), valamint az iszlámot követő hujok és tuk. Összesen ötvenhárom nemzetiség létezik Csinghajban, ám mivel egyik csoport létszáma sem éri el a harminc százalékot, nincs autonóm státusa, mint az ujgur tartománynak vagy Tibetnek.
Kis fogadást tart a tu közösség a magyar újságírók tiszteletére. Apró, skanzenszerű településük valóban nagyon szép, ám rontja az összképet, hogy két évvel ezelőtt építették, szinte még a lakk szaga is érezhető. Néptáncbemutatójuk közben egy pillanatra sem lehet elfelejteni, hogy milyen magasan vagyunk, ugyanis hull a hó októberben. Az itteniek életéről semmit sem lehetett megtudnunk, mivel a kínai vezetők jobbnak látták, ha a nem néptáncos tukkal nem találkozunk. Az sejthető, hogy nagyon nagy a munkanélküliség a környéken. A szerencsés kevesek el tudnak szegődni például a Hucsu italgyárba, ahol tibeti árpából főznek pálinkát. Ez a növény csak 2500 és 3000 méter közötti magasságon terem, így Csinghaj hasznot tud húzni a sajátos ízű szeszes italból. A vezetőség gondolt a gazdagokra és a szegényekre is. Az előbbiek számára van aranydarabkákkal dúsított italuk, a pórnép ihatja az 5,5 jüanos (220 forintos) pálinkát. Ezen az igazgató szerint semmit sem keres a cég. A gyárban sajátos „kínai gépsor” működik, azaz mindent kézzel csinálnak. A pirított árpát munkások lapátolják, az italospalackokra az asszonyok kézzel ragasztják fel a címkét, a dugót is ők nyomják be, majd az üvegeket kézzel hajtogatott dobozokba rakják. De legalább van munkájuk, ha nem sokat keresnek is. A nép nagy része azonban nem az iparban dolgozik, hanem a végtelen pusztákon legelteti juhait, jakjait. A tibeti többségű területen a pásztorok egy része máig nomád, addig vándorol az állataival, amíg az időjárás megengedi. Ez csupán négy hónap egy évben, a fennmaradó időben a pusztában felépített házában lakik.
A magyar újságíróknak bemutatott Dou Kouli mongol pásztor és felesége, Zsa Hszicó (Zha Xicuo) amolyan mintaházaspárnak tűnik, miután modern ruhájukra felvették a népviseletet. A házuk – ahol állítólag mindennapjaikat töltik – gyönyörűen fel van újítva, a gazda szerint saját keze munkájával. Nem mulasztja el azt sem elmondani, milyen nagy segítséget kaptak a központi kormányzattól és a tartományi vezetőségtől. „A feleségemen levő ékszerek legalább tízezer jüant érnek” – mutat a valóban felcicomázott hölgyre, aki mellett öt ember ül: a külügyminisztériumot képviselik a beszámoló alatt. A hivatalos személyek láthatóan nem először járnak Dou Kouli házában, otthonosan mozognak, levesznek a polcról tárgyakat, a férfi szájába adják a mondatokat. A pásztor természetesen tagja a kommunista pártnak, a közeli településre jár taggyűlésre. Gyermekei a környék legjobb sportolói, közösségi munkájuk felülmúlhatatlan, műveltségük elképesztő, és emellett jól nevelt fiatalok is – csak sajnos éppen most nincsenek itt. A sarokban látható DVD-lejátszóra vonatkozó kérdésre kissé meghökken a pásztor, ám közli, hogy az a fiáé, ő az állami CCTV 1-es csatornáját nézi, és elsősorban a bel- és külpolitikai hírek érdeklik. Az előttünk kissé gyanússá vált „pásztor” a kamerák kedvéért motorozik egy kört, a lovára is felpattan, sőt népdalt is énekel, majd búcsút int csoportunknak. Talán még aznap újabb társaságot kell fogadnia s ugyanezeket elmondania.
A tartományi vezetőség mindenesetre úgy határozott, fel kell emelni a létminimum alatt élő egymillió csinghajit. A tartományi kormányzó szerint a most kezdődő ötéves terv során ezt teljesíteni fogják. Ha Pu Dongot fel tudták építeni, biztosan ez is sikerülni fog.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter újabb árulót talált!
