Miklósok rozé bora

Hiába erőlködik az időjárás: Szent Miklós püspök ünnepén még a szűnni nem akaró eső sem tudta elrontani a jókedvet a Kecskemét melletti Miklóstelepen. Hetedik alkalommal rendezték meg ugyanis a rangos Miklós-napi országos rozé borversenyt, amelynek érdekessége, hogy a bírálatot kizárólag Miklós nevű borászok és szakemberek végezhetik.

Egy kivétel azért mégis akad, mondja Kunszeri Miklós, az Országos Borminősítő Intézet felügyelője, a bormustra életre hívója, hiszen Mikulás József kutató tiszteletbeli Miklósként részt vehet a versenyen. Bemutatkozni nem érdemes, ne fáradjunk a jókívánságokkal sem, teszi hozzá még a bejáratnál, mert az éppen szünetet tartó négy bírálóbizottság tagjai kivétel nélkül ma ünneplik a névnapjukat.
– Az első versenyt még a kilencvenes évek elején Tokaj-Hegyalján tartották, ahol a szervező a Miklós nevű borászokat egy bizottságba ültette össze. Aztán jött az ötlet – meséli Kunszeri Miklós –, és 1999-ben Miklóstelepen megrendeztük az első Miklulás-napi országos rozé borversenyt. Hogy miért éppen rozéval? Mert a Mikuláshoz illik a borfajta színe, és vagyunk páran Miklósok a szakmában, akik szeretjük a jó rozét – mondja.
Míg a bírálat zajlik, átmegyünk az igazgatósági épületbe, ahol a Miklósok közül néhány órára száműzött igazgató, Botos Ernő Péter fogad minket. Amikor Miklóstelep történetének felvázolásába kezd, elmosolyodik: Miklóstelepet ugyanis Miklósvári Miklós Gyula alapította a filoxéravész után, 1896-ban. A kúriaépületekből álló együtteshez ma már modern üvegházak és alföldi ászokpince is tartozik, egykor vincellériskola működött itt. Kutatóállomások létesültek korábban Tarcalon, Egerben, Kecskeméten, Badacsonyban, Pécsett, Móron és Lakiteleken; ezek közül Mór és Lakitelek megszűnt, s most zár be a kőbányai kísérleti pince, a budai központot pedig 1980-ban áttelepítették ide, Kecskemétre. A kutatóintézet az oktatásban is részt vesz, emellett szaktanácsadással foglalkozik: a termelők kérdéseire igyekszik választ adni. Biológiai és szabadföldi kísérleteket végez. Mint megtudom, a nemesítésben a hangsúlyok mára eltolódtak: már nem a fajtaszámot akarják a végtelenségig növelni, hanem a meglévő fajták értékelését, klónszelekcióját végzik a kor kívánalmainak megfelelően. A növények génállományát térképezik fel, hogy pontosabb választ kapjanak az eredetre vonatkozó kérdésekre. Botos Ernő Péter büszke a borversenyre: olyan műhelymunka ez, mondja, amelynek eredményeképpen egyrészt a szakmának tudnak segíteni – milyen rozékarakter lenne jó a magyar borfogyasztónak, mely fajták a legalkalmasabbak –, másrészt a bár régi, de újra életre kelő borkategóriát a fogyasztókkal jobban megismertethetik, hiszen a rozé nagyon finom, kellemes bor, amelynek megvan a helye a mindennapos fogyasztásban. Meg kell ismerni, tanulni kell róla, hogy tudatosan kóstolhassa a fogyasztó – az országos rozé borverseny ezt a célt szolgálja.
Visszatérünk a lassan véget érő bírálat színhelyére, a Miklósok még az ablak felé tartják a bort, figyelik, lögybölik, szagolgatják, kortyolják, rágják, kiköpik és pontoznak. A verseny a Mikulás-napi vidámság ellenére láthatóan a legkomolyabban zajlik, vakkóstolással, húszpontos rendszerben, négy bizottságban. A bizottságokban a legtöbbre tartott két bort – összesen nyolc tételt – végül a négy bizottsági elnök bírálja el. A Corvinus Egyetem borászati tanszékvezetője, a bírálóbizottság elnöke, Kállay Miklós az utolsó rozé után kérdésemre leszögezi: a verseny jól sikerült, a szervezés a nemzetközi borversenyeknek is megfelelt. Az elnök szerint a borok esetében a tavalyihoz képest mindenképpen előrelépés történt, jobb rozék születtek. „Telítődött a rozépiac”, és csak azok tudtak megmaradni, akik megfelelő szakmai felkészültséggel rendelkeztek. – Azzal, hogy Miklósok vagyunk és Miklóstelepen kóstolunk Mikulás napján, a legszebb reklámfogással élünk – mondja Kállay Miklós –, persze semmivel sem tudunk többet hozzátenni az ünnep hangulatán túl, ami általában a borbírálatnak és az értékelésnek a szabályait illeti, talán annyit, hogy jobban lelkesedünk. Ez a lelkesedés azonban a borértékelés komolyságából semmit sem vesz el. A rozé Kállay Miklós szerint betölti a hivatását, a gasztronómia igényli, és a fogyasztók, akik egyszer megszerették, mindig vásárolni fogják. Az elnök úgy véli, a Miklós-napi verseny eredményei biztosítékot nyújthatnak arra, hogy van jövője a rozénak Magyarországon: aki az itt eredményt elért borokból választ majd, garantált minőséggel fog találkozni.
De milyen is a rozé? A borfajta esetében különösen érdekes az a kettősség, ami mindenféle bort jellemez: hogy milyen szőlőből származik, s milyen bor lesz belőle. A rozé esetében a kékszőlő kocsányáról leválasztják a bogyót, összeroppantják, és a levét gravitációval elveszik. A szín a héjban van, s attól függ a zamata, színe a bornak, hogy mikor veszik el a színlevet. Préselés nem történik, így – a hozzáértők szerint – a lelke kerül a szőlőnek a borba. Üdének kell lennie, ezért december 6. előtt el is készül. Mivel kékszőlőből származik, vörösbor jelleget kell keresnünk benne, ezzel együtt, a borászati eljárás miatt a fehérbor-tulajdonságait is meg kell vizsgálnunk. A rozénál sokkal kifejezőbb a szín, a megjelenés. És, mint minden bornál, fontos a tisztaság, az illat, az ízvilág és az összbenyomás; a rozéra a könnyedség, frissesség, gyümölcsösség, a kellemes savkarakter a jellemző. A szép szín meggyőző: a hagymahéjtól egészen a siller határát érintő árnyalatig minden belefér – a bizottság tagjainak más és más tetszik, ám a verseny végén igyekszünk elérni az egyébként elérhetetlen objektív igazságot – mondja a bírálat vezetője.
Véget ér a mustra, a harmadik pohárka után egy kicsit eltávolodunk az objektív igazságtól, persze csak a hangulat kedvéért. Magam is a kúria ablaka felé tartom a poharat, a bizottságelnöki utasítások szerint keresem a szót a színárnyalatra. Kunszeri Miklós kisegít: a rozé színét nem lehet egyféleképpen meghatározni, csak csillogjon-villogjon, a szemnek tetsszen. S még valami – mondja a házigazda –, ha megkóstoljuk, kívánjuk meg a következő kortyot. – Ahogy Hamvas Béla a borokat a nőkhöz hasonlította, én most a rozét a tizennyolc-húsz év körüli fiatal lányokhoz hasonlítanám: ennek a bornak kedvesnek, vidámnak, behízelgőnek kell lennie. S miként Hamvas szerint az ógörög költőket csak muzeális, nagy borokkal szabad együtt olvasni, a rozéhoz újságot kell, vagy akár női magazint.
És már hirdetik az eredményeket, mindenki egyetértőn bólogat: különdíjat nyer Bock József 2005-ös villányi portugieser rosé bora, Figula Mihály 2005-ös tihanyi kékfrankos roséja és a Tüske Pincészet szekszárdi kékfrankos-merlot rosé bora. Öröm ér, soproni lévén a végén kicsit hazabeszélhetek: a VII. Országos rozé borverseny nagydíját, a Zsolnay Kerámia munkáját a soproni Taschner kurt viheti haza a Taschner Borház 2005-ös soproni kékfrankos rozéjával. Taschnerék nemrég nyitották meg impozáns borházukat a hűség városában, családi vállalkozásuk mögött egy több generációra visszavezethető poncichter család áll, ahol apáról fiúra szálló örökségként maradt fenn a szőlőtermesztés és a borkészítés tudománya. A város környékén és a Fertő tó feletti dűlőkön Irsai Olivért, sauvignon blanc-t, pinot noir-rozét, zweigeltet, cabernet sauvignont, zenitet és természetesen kékfrankost termesztenek, kékfrankos-rozéjukkal már többször bizonyítottak. A bor most is csont nélkül nyert, mondja Kunszeri Miklós; a négy bizottsági elnök egyhangúan emellett döntött. Mert harmonikus, üde, kedves, vidám és behízelgő – egy fiatal leány a határszélről, mondhatnánk.