A brit konzervatívok esélye

Nem töltötte tétlenül a megválasztása óta eltelt egy hónapot David Cameron, a brit konzervatívok új vezetője. Kis túlzással azt állíthatnánk, hogy gyakori megszólalásaival, viharos gyorsasággal közzétett elképzeléseivel máris többet lendített a toryk sárba ragadt szekerén, mint szürke és unalmas elődei. Az új vezetőnek köszönhetően a Konzervatív Párt népszerűsége másfél év után meghaladja a Munkáspártét.
Ha azonban nem tudnánk, hogy a harminckilenc éves David Cameron konzervatív politikus, akár klasszikus liberális vagy szociáldemokrata alapvetésnek is tekinthetnénk eddig meghirdetett alapelveit. Az új tory vezető a világot sújtó szegénység felszámolásáról, a nők és az etnikai kisebbségek fokozottabb közéleti szerepvállalásáról és más, effajta kérdésekről értekezett a brit sajtóban. Elgondolkodtató például, hogy szerinte Viktória királynő óta nem tapasztalt társadalmi szakadék tátong hazájában gazdagok és szegények között, s ez utóbbiakat kell mindenáron segíteni. Ez a hangvétel legalábbis szokatlan a toryk mindenkori első emberétől. Általános meglepetést váltott ki továbbá, amikor Cameron kinyilvánította: pártja nem kíván tovább a nagytőke szócsöve lenni.
Polly Toynbee, a Guardian publicistája joggal véli, hogy a fenti programpontokat Tony Blair hívei is szívesen látnák valamelyik munkáspárti kiáltványban. Az Egyesült Királyságban azonban éppen a jelenlegi miniszterelnök színre lépése óta alaposan összekeveredtek a bal- és jobboldal saját privilégiumának tulajdonított üzenetek. Ha annak idején ellenfelei Tory Blairnek keresztelhették át a thatcheri neoliberalizmust pártja hagyományos értékeivel ötvöző munkáspárti politikust, miért csodálkozunk, amikor Cameron baloldali jelszavakat emel a programjába? Az sem véletlen, hogy önmagát liberális konzervatívként határozza meg, ami – ellentétben az effajta fogalompárra kevésbé fogékony Magyarországgal – Angliában csak egy laza, de mégis hagyománytisztelő politikust jelent. És ezzel akár választást is lehet nyerni, de legalábbis egyelőre nem szigetelődik el, ami roppant hasznos lehet, ha egy minden tekintetben csődöt mondott pártot vezet az ember.
Csakhogy a különböző politikai filozófiák társítása ma kétséges vállalkozás a szigetországban. Legelsősorban azért, mert a blairi recept alkalmazása önmagában nem vezet eredményre, saját arculatra és markáns üzenetekre van szükség. Megnehezíti Cameron helyzetét továbbá, hogy nem a jelenlegi miniszterelnök, hanem az őt minden valószínűség szerint hamarosan felváltó Gordon Brown a valódi ellenfél. Róla egyelőre senki nem tudja, politikai előéletének megfelelően balra tolja-e a Labourt, vagy követi a Blair személyiségére és a párt 1997-es helyzetére komponált harmadik utas politikát. Egy biztos, Cameronnak nincs szerencséje a váltással, hiszen a politikai és erkölcsi tartalékait felélő Blairrel szemben sikeresebben léphetett volna fel a következő megméretésen.
A konzervatívok néhány tanulságot mindenképpen levonhattak a sorozatban elveszített három választásból. Mindenekelőtt bebizonyosodott, hogy nagy formátumú személyiségekre van szükségük. A folyamatos társadalmi viták ellenére Thatcher és Blair kétségkívül korszakos politikussá vált a hatalomban töltött egy évtized során. Másrészt a nemrég leköszönt tory vezető, Michael Howard vezetése idején bebizonyosodott, hogy a következő kampányt nem lehet kizárólag a munkáspártiak – jelesül Tony Blair – elleni hangulatra építeni. A „hazudik a kormány, a miniszterelnök is hazug” típusú üzenetek szép számmal hoztak ugyan szavazatokat, de áttörésről szó sem lehetett. Éppen ésszerűnek tűnik Cameron jelenlegi taktikája: amíg a szélesebb közvélemény számára is felépítik, kockázat nélküli, népszerű és közérthető üzenetekkel jelentkezik. Az idő kétségkívül neki dolgozik. A Konzervatív Pártban egyelőre nincs valódi ellenfele, régen nem tapasztalt nagy többséggel választották elnökké. Nem is olyan régen a David Willettshez kötődő modernista toryk mindenféle radikális változtatást, balra tolódást hirdettek, Cameron színre lépése óta ilyesmiről szó sem lehet. Váratlanul támadt népszerűsége ugyanakkor súlyos csapás a régimódi konzervatívokra is, akik még mindig a 80-as évek hosszú kormányzását emlegetik, és nem hajlandók áldásukat adni a XXI. század követelte változtatásokra. Cameron személye máris az állandóság érzetét kelti, és ez igen fontos, hiszen a pártban 1997 óta ő a negyedik pártelnök. Az állandó változtatási kényszer teljességgel elfogadhatatlan bármely kormányzásra készülő politikai erőtől.
Bár a következő parlamenti választásokig még hosszú éveket kell várni, Nagy-Britanniában sokan máris a győzelmi esélyeket firtatják. Könnyen előfordulhat, hogy Cameronék a munkáspárti kormányzat balfogásaival kapcsolatos felvilágosítással nyerhetnek. „A költekezésen és annak ágazati eredménytelenségén keresztül bemutatható az egészségügy, a közoktatás és a közszolgálat kilátástalansága, amelyekkel a lakosság jelentős része ugyan elégedetlen, ám nem társítja érzéseit a kormányzathoz” – figyelmeztetett már a nyáron Bruce Anderson a Spectator hasábjain. Más lapra tartozik persze, hogy az államháztartási reformot milyen módon hajtaná végre a leendő konzervatív kormány. Fontos kampánytéma lehet a fiatalok helyzete, az egészségügy helyzete, az adózás is. Bármi történjen az elkövetkezendő években a toryk háza táján, az új pártelnök személye önmagában is garancia az újszerű gondolkodásra. Ügyes húzás például, hogy leigazolta az inkább baloldali körökben népszerű Bob Geldofot, aki a Globalizáció és Globális Szegénység csoport tanácsadójaként a konzervatívokat segítve küzd majd az esélyegyenlőség felszámolásáért.
Pártelnökként David Cameron első komoly megméretése az uniós költségvetéssel kapcsolatos alsóházi vita volt, és mi tagadás, felettébb meggyőzőnek tűnt. Amikor arról beszélt, hogy Tony Blair hibájából a brit adófizetőknek kell kiegyenlíteniük a többmilliárdos számlát, akkor az emberek legrégebbi félelmeire apellált, és a jelek szerint nem is eredménytelenül. A beavatatlan szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy Blair európai, Cameron pedig nemzeti politikus. Ez kétségkívül a torykat erősítette az adott pillanatban, hiszen a napilapok többsége árulást harsogott, és válogatott szidalmakkal illette a miniszterelnököt. A brit polgárok, az utca embere számára a privilégiumok elvesztése és különösen az indokolatlannak tűnő adakozás minden más körülménynél nagyobb csapás. Végül is megszületett a költségvetés, de Tony Blair nem növelte népszerűségét, és akkor még finoman fogalmaztunk. Ehhez kapcsolódik, hogy Cameron éles szemmel felfigyelt a miniszterelnök és a kelet-közép-európai országok közötti viszonyrendszer változásaira, és ezen a téren is lépett. Ígéretet tett a brit bevándorlási politika megváltoztatására, amely magába foglalja a kelet-közép-európai munkavállalók regisztrációs rendszerének megszüntetését. Bár a tervezett intézkedés nem szünteti meg a munkavállalók nehézségeit, ebben az ügyben ennél többet brit konzervatív politikus még nem ígért térségünk országainak. Már csak ezért is érdemes Magyarországról figyelemmel kísérni David Cameron sorsának, pályájának további alakulását.