A demokrácia diadala

Nyolcszáz nemzetközi megfigyelő ellenőrizte az arab világ talán legtisztább választását. Egyetlen erőszakcselekményről sem érkezett jelentés, a palesztinok európai országokban tapasztalható fegyelmezettséggel járultak az urnákhoz, és választották meg vezetőjüknek a Hamászt. Nem volt 99 százalékos kormánygyőzelem, nem voltak elhallgattatott újságírók, meggyilkolt ellenzékiek. Tisztességes kampányidőszakon van túl Palesztina, ahol végül az ügyesebb stratéga győzött. Így működik egy demokrácia. Ezért is meglepő, hogy ezt a megsüvegelendő teljesítményt akarta megakadályozni Izrael és az Egyesült Államok, amikor az általuk terrorszervezetként számon tartott Hamászt el akarták tiltani a választási részvételtől. Ők 99 százalékos Fatah-győzelmet szerettek volna látni, a Hamász bojkottját, kisebb villongásokat, de nem azt, hogy egy tiszta és demokratikus választáson a radikálisok győznek.
Mondani sem kell persze, hogy a Hamász „politizálása” egyelőre nem hasonlít a kontinensünkön megszokotthoz, s még Izrael legradikálisabb pártjainak felfogásától is viszonylag távol áll. Van viszont olyan tulajdonságuk, amellyel senki nem vitatkozhat, ez pedig a politikai tisztaság. A Hamász nem vett részt semmiféle mocskolódásban, egyeztetésben, tárgyalássorozaton. Azért jött létre, mert emberek egy csoportja gyűlöli Izraelt, amely megszállta a földjüket. Meg akarják semmisíteni az elnyomót, erre pedig a legjobb eszköznek a fegyvereket tartják. „Többre jutsz jó szóval és fegyverrel, mint egyszerűen csak jó szóval” – mondta Al Capone, és ezt a Hamász meg is valósítja. Szociális hálózata régóta ismert a palesztinok körében, a nagyvilág pedig az élő bombákat ismeri túlságosan is jól. A Hamász-tagokat az emberek vagy az iskolák-kórházak-ingyenkonyhák környékén, vagy fegyverrel a kezükben izraeli katonák ellen harcolva láthatják. A vallásos indíttatású radikális szervezet eszmeiségét valójában nem párt képviseli az emberek között, inkább mozgalom. Pártnak ott van a Fatah, amely létezése óta a palesztinok egyetlen érdekvédelmi csoportja, és a kezdeti harcosok mára megbecsült, sokat fényképezett idős politikusok lettek. A különbség olyan éles a két csoport között, hogy a palesztin választópolgár könnyen dönthetett, a megszokott, nyugodt erőt, a folytonosságot választja, vagy a radikális reformokat. A legtöbben úgy látták, ez a nyugalom már szinte halálos fáradtság, amelyből nem tudnak felkelni az elfásult politikusok. Ezért választásuk a fiatal akcióhősökre, alkalmasint gyilkosokra esett.
Ez viszont az igazi bökkenő. A Hamász belső legitimációja egyértelmű, ám külföldön ez nem elég. Az ismert vezetőket mind kilőtte Izrael, a megmaradtak pedig nehezen felismerhetők fekete csuklyájuk miatt, s eltakarja arcukat a Kalasnyikov csöve. Ők lennének elvben a palesztin kormány tagjai, akikben a nép bízik. Ígéretük szerint reformokat fognak végrehajtani a korrupció miatt szétrohadt palesztin kormányzati rendszerben, megtisztítják a köz-életet, de szárazon hagyják a puskaport is. A Hamász győzelmének hallatán az Európai Unió diplomatikusan fogalmazott, ugyanis minden „békére törekvő” palesztin vezetést partnernek tekint. A Hamász eddig minden volt, csak nem békére törekvő. Az egyetlen remény a helyzet normalizálódására talán csak a politika hagyományos erkölcsromboló hatása lehet. Ha ugyanis az eddig feddhetetlen hamászosok a húsosfazék közelébe kerülnek, talán ők is jobban hajlanak majd az egyeztetésekre, és a nagyvilágnak és Izraelnek sem lesz érdeke egy újabb palesztin felkelés kirobbantása. De félő, hogy ez is csak egy tipikus nyugati elmélet, amely a Közel-Kelet országaiban ugyanúgy nem működik, ahogy a demokrácia sem.