„…a dolgot őt magát nézzük…”

Napról napra egyre elképzelhetetlenebb, hogy a Hamásszal valahogy dűlőre fognak jutni a nyugati kultúrkör országai. Az Egyesült Államok nem hajlandó az általa kinevelt békát lenyelni, a demokrácia gyermekét keblére ölelni, és a palesztinoknak adandó támogatások leállításáról határozott. A demokrácia ugyanis csak akkor jó, ha Washington kedvence győz.

Persze érdemes lenne megtudni, mit is akar a Hamász. Vezetni a Palesztin Nemzeti Hatóságot, miközben egyetlen politikusa sincsen? A politikához nemcsak eszmék kellenek, hanem annak körítése is, azaz tárgyalóképes képviselők, több nyelven beszélő megbízottak, viszonylag feddhetetlen előéletű politikusok. Ilyenek a Hamász környezetében nincsenek, de nem is lesznek. A Hamász ugyanis nem erre esküdött fel, hanem arra, hogy Izraelt kiűzi a palesztinok földjéről. Nem lehet nem észrevenni a Hamász fegyveres csoportját szociális hálózata mögött. Ez valójában ugyanannak a tervnek a két oldala, az egyik erősíti a másikat, de egyik sem érne sokat a másik nélkül. Egy beteg szervezet egy beteg szituációban. Amely a demokrácia bevezetése miatt most kormánytényezővé vált, és ha már választásokat tudott nyerni, megpróbálkozik a nép irányításával is.

Ehhez viszont a sok szakács, aki kifőzte ezt az egész szörnyűséget, már nem asszisztál. Amerika a palesztinokra mutogat, akik „rosszul szavaztak”, visszaéltek a demokrácia áldásaival. Izrael – amely tengerentúli nagy testvérével együtt csak addig demokratikus, ameddig érdekei úgy kívánják – eddig sem kényeztette el elnyomott szomszédait, ezután még azt a kis pénzt is visszatartják, amelyet jogosan vissza kellene juttatni a palesztin kormánynak az adóbevételekből. Az Európai Unió azonban kivár egy kicsit, és az eredményeket akarják látni. Reménykednek a Hamász pálfordulásában, a szervezet mosolygós arcát keresik. Ha ugyanis a Hamász vezetői-tagjai leveszik maszkjukat, leteszik a fegyvert, elismerik Izraelt, az útitervet, és úgy viselkednek, mint a világ többi politikusa, akkor tovább folytatják a segélyezést. Ám ha a fegyveresek így tennének, valószínűleg saját választóik rugdosnák át Hálid Mesált és társait Jeruzsálem nyugati, zsidók által lakott részébe mint árulókat. Hiába, a kocka el van vetve, a helyzetbe hozott Hamásszal a jelenlegi állapotában kell valahogy dűlőre jutni. Erre azonban nincs túl sok ideje a nyugati civilizációnak, ugyanis a Hamász előbb-utóbb rá fog jönni, hogyan tudja majd céljai érdekében használni a hatalmát. Akkor pedig már késő lesz elítélni az erőszakcselekményeket. A vitathatatlanul veszélyes Hamász jelenleg még tehetetlenül védekezik, egyúttal a világ jóindulatát próbálja elnyerni. Ezért egy ideig biztosan nem a fegyveresekre fogja irányítani a figyelmet, inkább viszonylag barátságos arcú harcosaira fog öltönyt húzni, s őket a kamerák elé tuszkolni. Ezek az újdonsült politikusok lesznek a Hamász arcai, akik bebizonyítják a szervezet jóindulatát. Akár még a békefolyamatról is lesz egy-egy szó, válaszul azokra a cinikus kijelentésekre, amelyek ennek a végét jelezték. Pedig mindenki tudja, hogy Izrael egyoldalúan távozott a Gázai övezetből, békefolyamatról nem lehet beszélni.

A mostani zűrzavar ismét bebizonyította, hogy a demokráciát lehetetlen exportálni. Irak felszabadítása és rendszerének átalakítása az önkényuralomról a népfelségre minden, csak nem sikertörténet. Ez igaz Egyiptomra is, amely épp a 2005-ös választásokon kezdte meg a hosszú utat a demokrácia felé. Ennek első lépéseként kissé lazítottak az eddigi szigorú kereteken, így a Muzulmán Testvériség is indíthatott – függetlenként – jelölteket, akik azonban olyan jól szerepeltek a megméretésen, hogy Kairó egy időre valószínűleg felfüggeszti a modernizációs folyamatot. Még mindig jobb, mint Algéria esete, amely valóban szabad választásokat tervezett 1990-re, ám az első forduló után olyan előretörést mutatott a radikális Iszlám Megmentési Front, hogy inkább felfüggesztették az alkotmányt. Azóta is zajlik a polgárháború Algériában. Ellenpéldaként viszont ott van Líbia, amely mára bejáratos az előkelő európai szalonokba is. Moamer el-Kadhafi ezredes, aki semmiféle pozíciót nem tölt be a kormány nélküli országban, tavaly elkezdett betagozódni az euromediterrán térség vezetői közé. A Líbiai Arab Szocialista Népi Dzsamahiríja elismerte múltbéli bűneit, vaskos dollárkötegekkel bocsánatot is kért a Lockerbie-merénylet áldozatainak hozzátartozóitól, és lemondott nukleáris programjáról. Azóta senki nem firtatja a „tömegek köztársaságának” demokráciadeficitjét, és örömmel fogadják a tékozló fiút körükben.