A Magyar Posta figyel téged

Nem, a Magyar Posta nem figyel téged, kedves ügyfél, üzletfél, vagyis a szolgáltatását szerződés alapján, pénzért igénybe vevő valaki – a Magyar Posta nem figyel senkit. Adatokat pedig semmiképp sem ad ki a meg nem figyelt üzletfelekről. A Magyar Posta úgy működik, ahogy az a nagy (törvény)könyvben meg van írva. Ha máshonnan nem, a Pénzügyminisztérium által abszolút szabályosan elrendelt vizsgálat eredményéből ezt most már pontosan tudjuk. Legfeljebb éberségről lehet szó, de arról is csak múlt időben.
A nem túl régi múltból egy rokkantnyugdíjas ózdi kohász, Kristály Gyula esete rémlik fel. Egy férfié, aki bár korábban maga is párttag volt, egy idő után úgy gondolta, nem jól mennek a dolgok. Az emberek szegények, nincs szabadság, nincs igazság. Ezt néhány keresetlen mondattal, nyílt levelezőlapon meg is írta a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának. A levlap azonban nem jutott el az MSZMP KB-hoz, hanem az ügyészségre „került.” Akkortájt – 1988-ban – senki sem mondta, hogy nem a postáról került ki a bélyeggel ellátott küldemény, amelyet egyébként a posta az akkori üzletszabályzat alapján is köteles lett volna továbbítani a címzettnek. Akkor még nem cáfolták, hogy figyelmes tekintetek észrevették a levlapon a címzést meg a modortalan szöveget, azután pedig gondos kezek kiemelték a küldeményt a kupacból. Akkor az volt a védekezés lényege, hogy a postának nem kötelessége kiemelni az ilyen küldeményeket.
Szóval eseti éberség alapján került a levlap az ügyészségre, a feladó pedig a bíróságra. Izgatással, magyarán a demokratikus államrend aláásásával vádolták a levélírót. El is ítélték. Persze nem csak a levelezési kísérlet miatt. Hanem azért is, mert – mint az akkori vizsgálat kiderítette – a nyugdíjas egyéb irományokat is létrehozott: röpcédulákat gyártott otthon az írógépén, és azokban az MSZMP-t és a rendszert ócsárolta. Céduláit a környék postaládáiba dobta be. A rendszerváltozás után rehabilitálták. A legfőbb ügyész kezdeményezésére 1992-ben a Legfelsőbb Bíróság minden vád alól felmentette. Ugyanebben az évben az Alkotmánybíróság törölte a büntető törvénykönyvből az izgatás bűntettét. Azt azóta sem sikerült oda visszaerőltetnie – közösség elleni izgatás címén sem – az MSZP–SZDSZ-koalíciónak, pedig ezt a Horn-érában és most is megkísérelték.
A Magyar Posta tehát nem figyel senkit. Sőt, senki sem figyel meg senkit, habár ez a kurzus úgy kezdődött el, hogy egy megfigyelésre szocializált állampárti ügynök ült a miniszterelnöki székbe. Írta egykor ő is az empirikus megfigyeléseken alapuló jelentéseit, de állítólag egészen másnak, mint akinek a megbízatása alapján írnia kellett volna. Így lett ő valójában a Nyugat embere – a polgári demokrácia előfutára –, habár látszólag a Keletet, a szocialista demokratizmus fennmaradását szolgálta. Abban pedig a központi akarat, a demokratikus centralizmus igazgatta a dolgokat.
Medgyessy aztán távozott, és nincs kizárva, hogy hamarosan távozni fognak az elvbarátai is. Ezt persze csupán abból vonhatjuk le, hogy választások lesznek, és a polgári demokráciában sosem zárható ki az ellenzék győzelme. A változás viszont nem tetszene mindenkinek. Így hát akadhat, aki gátolni próbálja, hogy a választók a szokásos csatornákon kívül más forrásból is tájékozódhassanak.
Így került botrányok középpontjába egy időszaki kiadvány, a Magyar Vizsla, amelynek a kormánypártokat egyáltalán nem pártoló új példányai állítólag ezekben a napokban jelennek meg. Az már maga érdekes, hogy a kézbesítés kezdete előtt a posta – a Pénzügyminisztérium (PM) közlése szerint – bekérte a kiadótól a teljes kiadványt, hogy megismerje a tartalmát, mert erre – ugyancsak a PM vélekedése szerint – a sajtótörvény alapján a kézbesítőnek joga van. Nincs joga. Csak az adatott meg neki, hogy ellenőrizze, van-e lapengedélye a kiadónak, s az újság feltünteti-e a kiadót. A tartalom ellenőreként – cenzorként – a posta a szocializmusban funkcionálhatott. Az ilyen törekvés a sajtó- és a szólásszabadság súlyos sérelme, akkor is, ha a kiadóval kötött szerződésben a kézbesítőcég így vállalta a lap terjesztését. Egyszerűen visszaélt az erőfölényével.
Ám ha tényleg így van, legyen, nézzen bele a posta a lapba. A terjesztési szerződés azonban kölcsönös titoktartásra kötelezi az aláírókat: a postát és a kiadót. A megállapodásnak fő tartalmi eleme a példányszám és a vállalkozói díj, valamint a kapcsolattartás, az együttműködés összes ténye. A PM nem szerződő fél és nem is felettes hatóság ebben az ügyben, hogy hozzájuthatna az adatokhoz. A kézbesítőtársaságot a jelenlegi szabályok szerint csak az informatikai tárca felügyelheti, nagyon szűk körben. A terjesztési szerződések nem tartoznak bele ebbe.
A pénzügyi tárca nem tudhatta volna meg sem a példányszámot, sem a vállalkozói díj összegét, és nem is számolhatott volna be erről semmilyen értesülés alapján. Ahhoz pedig végképp nem volt semmi köze, hogy milyen faxszámról, miféle küldemény érkezett a szolgáltatóhoz a megjelenés előtt álló újsággal kapcsolatban. A magas minisztériumot az a jog sem illette meg, hogy a cég tulajdonosaként jusson az adatokhoz vagy szólítsa fel ellenőrzésre, jelentéstételre az állami társaságot. A PM ugyanis nem részvényese a postának, hanem csak a postai részvényeket tulajdonló ÁPV Rt. papírjai vannak a birtokában. Egyébként, ha részvényes lenne, akkor sem formálhatna jogot a szerződéses kapcsolat megismerésére. Arról pedig most ne is szóljunk, miként fújt a szél Újhelyi István MSZP-s képviselő postaládájába egy oldalt a Magyar Vizsla kiadás előtt álló számának a kézbesítővállalathoz átfaxolt példányából. A kézbesítési ügylet ellenőrzésére, ellenőriztetésére semmilyen formában nem jogosult minisztérium államtitkára azt mondta: a postától semmi sem szivárgott ki. Hogy ő ezt honnan tudja, ha a jog szerint nem tudhatja, ne firtassuk. Ne feledjük azonban: a minisztériumi vezető végképp nem lépheti túl a hatáskörét sem a titkok megszerzésében, sem továbbadásában. A miniszter, az államtitkár hivatalos személy. Adott esetben ez előny, de a felelősség megítélésekor hátrány is lehet. S az országgyűlési képviselőről mint hivatalos személyről ugyanezt mondhatjuk el.
A magántitkok, a személyes és az üzleti adatok kifürkészése legalábbis illetlen dolog. A magánszféra tisztelete polgári demokráciákban alaptétel: a rendszer lényegi eleme. Ezt egy hasonlóan fontos másik pillér egészíti ki: az állam átláthatósága. Ahol illetéktelenek beleolvashatnak a leveleimbe, a faxaimba, a magánjogi szerződéseimbe, belehallgatnak a telefonjaimba, de az államról, annak működéséről én jóformán semmit sem tudhatok meg, ott nem polgári demokrácia van, hanem valami egészen más: a demokratikus centralizmus alapján működő rendszer. Ott nem csodálkozhatunk azon, ha a magánszférát, a szabadságjogokat semmibe vevő állam előbb-utóbb teljes és feltétlen hatalmat vindikál magának polgárai felett. Egy ilyen rendszerben válhat a politikai hatalom tehetetlen eszközévé a kizárólagos állami tulajdonú, szánalomra méltó, szerencsétlen szolgáltató cég.
A rokkantnyugdíjas ózdi kohász esete nem is olyan rég történt a jelek szerint. A bűnügyi iratokban a következő versikét olvashatjuk 1988-ból:
„Kommunisták álma dőre / Nincs kilátás szebb jövőre / hazudoznak nyakra-főre / Munkás, megdöglesz jövőre.”