Ami összeköt

Minden év januárjának harmadik hetében, vasárnaptól vasárnapig tart a Krisztus-hívők egységéért szervezett imahét szerte a világon. A nagyszabású liturgikus program hazánkban is fontos országos egyházi esemény, amely jelzi az egység útján elért eredményeket. Ám fájó pont, hogy a hitelvi különbségek a mai napig nem teszik lehetővé a közös áldozást vagy úrvacsorát.
Van arra példa, hogy katolikusok úrvacsorához járulnak protestáns templomban, vagy hogy protestánsok szentáldozáson vesznek részt, de ilyesmi részben titkon és mindig kivételesen történik, főként nagyvárosokban, ahol a papok és a lelkészek nem ismerik a hívek nagy részét. A szentségekben való részvétel így valójában a résztvevő hitén és lelkiismeretén múlik, bár közismert, hogy míg a protestánsok általában minden bűnbánó hívőt meghívnak az úrasztalához, addig a római katolikus egyházban a szentáldozást a római egyház híveinek kínálják. Az ökumenikus lelkület elkötelezettjei gyakran megelőzik saját egyházuk hivatalosait. A lélek szabadsága és érzékenysége megelőzi az intézmény írott és íratlan rendjét. Ez sokszor feszültséget jelent azon lelkészek számára, akik egyszerre hűek egyházuk szabályaihoz és Krisztus egységre hívó szavához.
– A kétféle eucharisztiatan különbségeiben felismerhetők a közös pontok is – hangsúlyozza Bóna Zoltán református lelkész, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára –, amelyek nem mások, mint a bűnbánat, a megtisztulásra való vágy és az isteni jelenlét. Ezekre építve remélhető, hogy a teológusi párbeszédek eredményeképpen a Krisztus-hívők nem csak kivételes esetekben részesedhetnek közösen Krisztus áldozatában a nem túl távoli jövőben. A hívek és az ökumené szempontjából ez annál is inkább szükséges, mivel az idei imahétnek éppen ez a krisztusi biztatás a mottója: „… ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Az imádságos együttlétre is érvényes ez, miért ne lehetne érvényes az oltár, az úrasztala körül? Az egységre való törekvés egyidős az egyházzal – mutat rá. – Mindig voltak olyanok, akik Krisztus parancsa szerint keresték az egységet a közös hitigazságokban és a közös tanítványi feladatokban. Az úgynevezett újkori ökumené a XIX. században többnyire angolszász és német területeken azoknak a mozgalma volt, akik diákként a társadalom nyomorúsága iránti felelősségből vagy pedig külmiszsziós elkötelezettségből élték át a megosztottság átkát és az egység áldását.
A mai értelemben vett ökumenikus mozgalom 1910-ben kezdődött protestáns kezdeményezésre. Ekkor rendezték meg a skóciai Edinburghban az első missziós világkonferenciát a protestáns missziói vállalkozások összehangolására. Majd 1948-ban Amszterdamban megalakult az Egyházak Világtanácsa 43 ország 148 egyházának részvételével, ám a Vatikán és az ortodox világ távol maradt. A római katolikus egyház eleinte rossz szemmel nézte az ökumenikus törekvéseket. Ám 1961-ben Újdelhiben már katolikus megfigyelők is jelen voltak az Egyházak Világtanácsa nagygyűlésén, és a nagy ortodox egyházak is csatlakoztak. Ekkortájt hívta életre XXIII. János pápa a Keresztény Egység Titkárságát, amellyel hivatalosan is lehetővé vált a nagy keresztény felekezetek párbeszéde. A pápa határozatát bátor tettként értékeli a keresztény utókor, mivel ez is hozzájárult ahhoz, hogy a II. vatikáni zsinaton (1962–1965) kihirdették: a reformált egyházak nem eretnekek. Újabb fordulatot hozott 1965, amikor VI. Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka egyidejűleg semmisnek nyilvánította az 1054-es kölcsönös kiközösítést, bár ez nem jelentette a keleti és a nyugati egyházak egyesülését. A szervezeti egység célja helyett immáron mind a Vatikán, mind pedig a protestáns és ortodox Egyházak Világtanácsa inkább a közös bizonyságtételt, a közös imádságot és a világ sebeinek közös gyógyítását tartja fontosnak.
Éppen negyven esztendővel ezelőtt készült az első imaheti anyag az Egyházak Világtanácsa és a Vatikán bizottságainak közös munkájaként. Két évvel később az addig többnyire protestáns imahét kiteljesedett a római egyház bekapcsolódásával. Idehaza a nyolcvanas évek végétől lett széles körű az imahét az ökumenikus tanács és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia jóvoltából.
Az ökumenikus imahét ünnepélyes megnyitó istentiszteletét a Szent István-bazilikában tartják holnap, vasárnap este hét órakor. Erdő Péter bíboros szentbeszédet mond, Szebik Imre evangélikus püspök igét hirdet, az istentiszteleten részt vesznek a református, evangélikus, baptista, metodista, anglikán és ortodox egyházak püspökei, vezető lelkipásztorai.
– Városon legalább olyan népszerű ez az egyházi esemény, mint vidéken – mondja a főtitkár. – Bár az ökumené gyakorlására alkalmasabbak a városok és a nagyobb települések, hiszen ezeken a helyeken élnek egymás mellett a különböző felekezetek. Másrészt sokkal több az ember, a templom, nagyobb az egyházi kínálat, nagyobb a választási és együttműködési lehetőség. Faluhelyen már csak praktikus okokból is nagyobb odafigyelést igényel az imahét megszervezése. Akadály lehet a kellemetlen időjárás, a rossz közlekedés vagy egyszerűen az, hogy bizonyos vidékeken a felekezetek kevésbé kiegyenlítetten vannak jelen, mint a városokban. Persze máig vannak helyek, ahol elvi alapon nem tartják meg az imahetet. Az is nyilvánvaló, hogy ez sokszor a lelkészeken múlik és a hívek fájdalmára történik. Lehet ellenérveket is fölsorakoztatni az ökumené, így az imahét gyakorlatával szemben. Még mindig fel-felüti fejét az a meggyőződés, hogy minden bajnak a XVI. századi reformáció az oka. Hasonlóan ítélkező hangok a másik oldalról is elhangzanak. Fundamentalista protestáns vélekedések továbbra is élesen kritizálják a római katolikus egyházban a Szentírással betű szerint nem igazolható elveket és gyakorlatot. Noha ezek a hangok sokszor túlságosan is felerősödnek, de nem a többség hangjai. Persze az is elmondható, hogy protestáns lelkész és hívő vagy katolikus pap és hívő között is lehetnek nagy nézetkülönbségek.
A kizárólagosság, a testvérietlenség, az önös érdek azonban nem akadálya, hanem éppen motivációja az ökumenikus mozgalomnak, amelynek fő felismerése abban áll, hogy sokkal több az, ami a keresztényeket összeköti, mint ami elválasztja.
– Ráadásul a huszadik század borzalmai is arra tanítanak – mondja Bóna Zoltán –, hogy az ellentéteken felül kell emelkedni a hit hiteles megélése és az emberiség szolgálata érdekében. A keresztények elsöprő többsége ezen az állásponton van, ezért tud és akar részt venni az ökumenikus mozgalom egyik vagy másik rendezvényén, különös hangsúllyal az ökumenikus imahét összejöveteleire. Egységen persze nem olcsó egyformaságot vagy steril harmóniát kell érteni. Dinamika van ebben az egységben, amely a közös jó felé vezet. Tagadhatatlan, hogy vannak sérelmek és érzékeny pontok, de jóval kevesebb az ellentét, mint általában hiszik.
Bóna Zoltán szerint a magyarországi imahetek több évtizedes tapasztalata azt mutatja, hogy a krisztusi hitből fakadó szeretet és az erre épülő jó emberi kapcsolatok nyomnak a legtöbbet a latban.
– A saját egyházuk hit- és értékrendjéhez leghűségesebb hívek tudnak igazán együtt imádkozni. Hiszen a feladat nem teológiai vagy egyházszervezeti viták folytatása, hanem közös imádság, az istengyermekség közös megélése – összegzi véleményét Bóna Zoltán. – Ott működik jól az ökumenikus mozgalom, ahol az emberek hite a leghétköznapibb értelemben jó baráti érzéssel párosul. Az ilyen helyeken a lelkészek örülnek annak, hogy az ünnepek utáni kicsit szürkülő egyházi élet újra megpezsdül. Zord az idő vagy fogcsikorgató a hideg, ám bent a templom melegében összegyűlnek az emberek, és az istentisztelet után szeretetvendégség is készül. A közös hitet itt nem zavarja sem a vendégség kenyere, sem bora. Ha a testvériséget, barátságot netán megzavarja valami, az korántsem vallási alapon történik. Együtt vannak a hívek, s ha Krisztus nevében gyűlnek össze, akkor Ő jelen van, miként az idei imahét bibliai mottója mondja.