Jól választottak nevet fiuknak a Scheinerman szülők. A Tel-Avivtól nem messze fekvő Kfar Malal faluban 1928. február 27-én született csecsemőt Arielnek nevezték, amelynek becézett formája, az Arik héberül oroszlánt jelent. Ariel Saronnak, Izrael kormányfőjének családja 1922-ben érkezett meg az akkor még brit mandátumú Palesztina földjére. Az apa, a német–lengyel körökben szocializálódott Sámuel mezőgazdaságigép-kezelő volt a fehéroroszországi Breszt-Litovszkban. Orosz kötődésű anyja, Vera (Dvora) egyetemi tanulmányait adta fel a kivándorlás kedvéért. Gyermekkorukban a szülők átélhették a cári idők zsidóüldözésének minden borzalmát. Megérkezésükkor a harmincas éveikhez közeledő fiataloknak a cionizmus volt a mentsvár.
Ám cseberből vederbe csöppentek. Vidéken ugyanis arabok éltek meglehetős többségben. A terület, amelyet műveltek, egyre inkább viták forrásává vált. Az arabok és a zsidók közötti kölcsönös gyanakvás fokozatosan gyűlöletté alakult át. Az ígéret földjén keményen meg kellett dolgozni a megélhetésért. Sámuel eltemette magában a vágyat, hogy új hazájában orvosnak tanuljon. A tekintélyelvű apa már-már kíméletlenül irányította a családot – Arielnek egy bátyja volt, Jehudi –, csak a legszükségesebb kapcsolatot tarthatták fenn a környezetükkel. Ez hatványozottan érvényesült a palesztinok esetében. Az arabok hazudozók, műveletlenek, hozzá nem értők, megvetésre méltók – hangoztatta úton-útfélen az anya. Nem értenek mást, csak az erő nyelvét. Ne feledd, bármilyen körülmények között tarts tőlük! – fűzte hozzá az apa. Ezek voltak az „irányelvek” a Scheinerman családban. A kamasz fiú életében a nagy változás akkor következett be, amikor 14 évesen belépett a Gadna félkatonai zsidó szervezetbe. Rá egy évre csatlakozott a Haganához (Védelem), ez is illegális palesztinai cionista félkatonai szervezet volt, amely baloldali nézeteket képviselt. Tagjai a kibucokat védték az araboktól, és mintegy vissza- vagy odavágásként gyakran terrorizálták, zaklatták a szomszédos arab falvakat.
Tizenkilenc évesen már egy Hagana-csoportot vezetett, amely különösen a lesből végrehajtott támadásokban jeleskedett. Később a függetlenséghez vezető harcokban a brit megszállók váltak a Hagana mozgalom egyik elsődleges célpontjaivá, így ők is megtapasztalhatták, milyen jól felkészítették a szabadságharcosokat. Saron egy 1948-ban végrehajtott akcióban angol fegyverekből has- és láblövést kapott. Társai biztosra vették, hogy meghalt, olyan sok vért veszített. Ám barátja mégis elvonszolta az élettelen testet a támadás helyszínéről. Csodával határos módon életben maradt. Ez az élmény hozzájárult ahhoz a hitvallásához, amely egész katonai pályafutását végigkísérte: legyen bármekkora is az áldozatunk, a mieink közül nem hagyhatunk egyetlen embert sem a csatatéren.
A Hagana a függetlenség elnyerése után az izraeli nemzeti hadsereg, a Calal magját adta. Saron az első izraeli–arab háborúban egy tüzérségi egységet irányított. A háború után másfél évig történelmet tanult, ám a hadsereg újból jelentkezett érte: az első izraeli különleges egység parancsnokává vált. A 101-es kommandós egység, amely Izrael határain túl hajtott végre megtorló akciókat a palesztinok ellen, rendkívül hatékony és brutális volt. A jordániai Kibjánál 69 civil arab halott maradt a házakban, amelyeket a zsidó kommandósok rájuk robbantottak. Az elmúlt évek során Saron mindig azzal védekezett, hogy ő kiadta a parancsot a házak elhagyására. Ez volt az első alkalom, hogy az ENSZ elítélte Izraelt ártatlan polgári lakosok lemészárlásáért.
Később a 101-es alakulatot egyesítették egy ejtőernyősegységgel, ugyancsak Saron vezetésével. A Sínai-félszigeten 1956-ban a mitlai szorosnál igen bátor tettet hajtott végre az izraeli egység, de az akció jelentős emberáldozatot követelt: több mint negyvenen haltak meg az egyiptomiakkal vívott harcban. Saron szerint csak azért, mert a vezérkar habozott kiadni a parancsot a támadásra. A hadsereg vezető körei több évre parkolópályára állították Saront a bírálatért. Ez idő alatt járt Nagy-Britanniában katonai akadémiára, elvégezte a tel-avivi jogi egyetemet, és bízott abban, hogy egyszer még eljön az ő ideje.
Eközben családjában tragédiák történtek: első felesége, a brassói származású Margalit Zimmerman, akivel kilenc évig élt együtt, 1962-ben halálos autóbalesetet szenvedett. Rá egy évre Saron feleségül vette Lilit, Margalit húgát, amire lehetőséget ad a zsidó hagyomány. Élete szerelme, Lili, akitől két fia született, 2000-ben hunyt el.
1967-ben a Margalittól született első fia, Gur otthonukban apja töltött fegyverével játszott, a pisztoly elsült, a fiú meghalt. A későbbi elnök Saron közeli barátja, Ezer Weizman szintén elvesztette egyik fiát autóbalesetben. Ráadásul Weizman magát okolta a balesetért, ugyanis veszélyes vezetésért a baleset előtt nem sokkal elvették a fia jogosítványát, ám ő kijárta neki, hogy viszszakapja az engedélyt. Az apa hetekig magán kívül volt, katatóniásan vett részt a minisztertanácsi üléseken, mígnem Saron egyszer hozzáfordult: „Sokáig fog ez még nálad tartani? Mi vagy te? Anyámasszony katonája? Én is elvesztettem egy fiút. Nincs más megoldás, élni kell!”
Az 1967-es hatnapos háború Izrael számára fényes sikert hozott. Dávid-csillagos kék-fehér lobogó lengett a Golán-fennsík, Ciszjordánia és Gáza, valamint a Sínai-félsziget felett is. Nagy-Izrael területileg adott volt. 1972-ben, letöltve a hadseregben kötelező időt, Ariel Saron úgy döntött, hogy kipróbálja magát a politika színpadán. A Munkapárt Izrael megalakítása óta kormányozott. Ez a majd negyed század ugyancsak elhasználódottá tette a pártot, ezért Saron létrehozta a Likudot, a váltásra kész ellenzéki jobboldali erőt. Ekkoriban vette meg a Negev sivatagban lévő birtokát is, mintegy visszatérve cionista gyökereihez. Mindenesetre – a biztonság érdekében – a palesztin mezőgazdasági munkásokat felcserélte Fülöp-szigetekiekkel.
Ám a fegyverek újra keresztülhúzták terveit: 1973. október 6-án Egyiptom és Szíria együttes támadása ugyancsak meglepte a zsidó államot, amikor Izrael ünnepelt. Az „újraaktivált” Ariel Saron páncélosaival áttörve az egyiptomi vonalakat Kairó kapujában állt meg. A meglepetésszerű akciót lendületes ellentámadásával a maga javára fordította, az ellenséget a Szuezi-csatornáig üldözte. Túlságosan önfejű – mondogatták róla akkoriban a tábornoki karban, amelynek véleményére nem sokat adott. A fotó, amelyen a bekötött fejű Saron – aki kisebb sebesülést szenvedett a csaták napjaiban – az izraeli hadvezérrel, Mose Dajannal nevetgél, a jom kippuri háború jelképévé vált.
Ezt követően, 1977-ben tért vissza erőteljesen a politikai életbe, amikor a Likud-választásokon először győzedelmeskedett. Számtalan miniszteri tisztséget töltött be a jobboldali kormányokban – mind kapcsolódik valahogy a zsidó telepek létesítéséhez az 1967-ben megszállt területeken. Menáhem Begin – aki egyébként rokona volt – második kormányában megkapta a hadügyminiszteri tárcát. 1982-ben épp feleségének családtagjait látogatták meg Romániában, amikor Saron értesítést kapott arról, hogy merényletet kíséreltek meg Izrael londoni nagykövete ellen. A Palesztin Felszabadítási Szervezet már régóta libanoni területről indította akcióit Izrael ellen. A hadügyminiszter meghatalmazást kapott arra, hogy két napra maximum 40 kilométerre behatoljon a szomszédos állam területére, és megsemmisítse az arabok állásait. Ehelyett a tábornok meg sem állt a határtól kétszáz kilométerre lévő Bejrútig, ahol a harcok jócskán tovább tartottak 48 óránál. Eközben zajlott le a szabrai és satilai mészárlás, amikor Saron csapatai biztosították a velük kivételesen jó kapcsolatban lévő libanoni keresztény milíciáknak a szabad gyilkolást a palesztin menekülttáborokban, ahol ezrek haltak meg.
„Nem történt itt semmi különös, csupán keresztény arabok lemészároltak muzulmán arabokat” – jelentette ki a tábornok, aki ugyancsak meglepődött azon, hogy Tel-Avivban „Gyilkos Saron!” kiáltozással fogadták. Ám az egyöntetű nemzetközi és hazai elítélés ellenére is újra lábra tudott állni. 2001 óta vezeti az izraeli kormányt.
Vajon Ariel Saron miért adta fel önként a gázai zsidó telepeket, amelyek létrehozásáért oly sokat fáradozott maga is? Valószínűleg tudományos érvek, a demográfia adatai késztették főhajtásra: a palesztinok belátható időn belül többségbe kerülhetnek a zsidó állam határain belül. Az izraeli politikus felismerése: jobb, ha ezt tőlünk független államban érik el, amelyet katonailag legalább száz évig ellenőrizhetünk. A cionista nevelés, a küzdelem a zsidó állam létéért itt is tetten érhető. Ariel Saron borúlátó jóslatában ezt nyilatkozta: „Sem én, sem a fiaim, sem pedig az unokáim nem tudják meg, hogy mi az a béke.”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
