Az oktatási reformok célja

Viszonylag könnyen átlátható az, hogy tudatosan teszik tönkre a magyar társadalom szellemi-műveltségi-erkölcsi színvonalát. Ez kemény ítélet, de egyértelműen igazolható. A másik cél az, hogy egyes „szakemberek” folyamatos jövedelemhez jussanak, miközben hivatásukhoz méltatlan pedagógusok is sütögethetik a pecsenyéjüket. Újabb kemény szavak, de még inkább igazolhatók. Mert miről is van szó?
Arról, hogy az iskolát minden tekintetben fellazítsák, kiüresítsék, s közben esélyegyenlőségi és szociális felzárkóztatási s igazságossági jelszavakat dübörögjenek. Holott mindenki tudja: az iskola – a szigorú követelményes iskola – sokat tehet a kiegyensúlyozott társadalomért, de a semmire nem kötelező (neo)liberális iskola még azokat is lehúzza a zsigeri műveletlenségbe, akik már nincsenek benne. A társadalmi igazságosság elve a tömegdemokráciákban a tehetséggondozás megszervezését követeli meg. Azt tehát, hogy a hátrányos helyzetű, de tehetséges gyerekeket ne hagyjuk elkallódni. De azt nem tudomásul venni, hogy – sokféle okból – vannak emberileg ugyan tiszteletre méltó, de a „felfelé való mobilitásra” alkalmatlan embertársaink minden nemzedékben, nos az a gyengeelméjűséggel határos.
Vagyis azt hinni, hogy mindent megold a társadalmi egyenlőtlenségből az, hogy összekeverjük a gyerekeket, egészen eltérő családi háttér és tehetség mellett, csak egy távlatos liberális uralmi technika megvalósítása a műveletlen tömeg kitenyésztésére. A kevert iskola ugyanis a leggyengébbek műveltségi színvonalát s a leggyarlóbbak erkölcsi-fegyelmi szintjét fogja produkálni (lásd a karaván esetén a leglassúbb tevét). S különösen így van ez a minden fegyelmező és teljesítményre sarkalló eszköztől megfosztott neoliberális iskola pedagógusainál.
Szegény pedagógusok, akiknek minimalizált művelődési célok mellett is esélyegyenlő társadalmat kellene építeniük! Úgy, hogy közben már közösségi megbízatás és támogatás híján az egyéni kreativitásból kellene élniük. De egyben védtelenül ott állnak a szülők egyre gyakoribb agresszivitásának kitéve. Lassan persze már nálunk is megjelenik az amerikai típusú diákagresszió is. Nem kell már lexikális tudás, nem kell már testnevelés, ének, történelem, nem kell már olvasni, verset kívülről megtanulni stb., hiszen a liberális pedagógia feltalálta az önmegvalósításától automatikusan okos gyereket – főleg, ha összekeverték őket.
Elvileg a liberalizmus a be nem avatkozás elvét képviseli, ám érdekes módon ha a magyar „liberálisok” hatalomra kerültek, nem hagyták békén az iskolákat – már az is botrány, ahogyan az egyházi iskolákkal bánnak –, még az iskolatáska méretét is, házifeladat-hiányt, bukásmentességet és sok más kényszerítetten szabad megoldást vezettek be. Természetesen a sokszorosan bukott emberképükből fakadó szakmaiság alapján. Mindennek egy eredménye van s lesz fokozódó mértékben. A magyar diákok zöme egyre műveletlenebbül és felkészületlenebbül kerül ki az iskolából, alkalmassá téve egy könnyen irányítható médiatársadalom kialakulására. Ez a cél. Egy olyan társadalom, ahol – mondjuk – ha valaki egy kereskedelmi vetélkedő tévéshow-ban meg tudja mondani, hogy Prága Csehország fővárosa, azzal 100 ezer forintot nyerhet és óriási megbecsülést. Még médiasztár is lehet belőle, ha van benne hajlam saját magánélete intim részleteinek kiteregetésére. Csodálatos egy nyitott társadalom készül – interaktívan követhetjük mások gatyájának sorsát (lásd: Kovács-ügy) s azt, hogy ki hogyan szereti.
Lássuk be, mindez sokkal érdekesebb egy tizenévesnek is, mint a nemzeti kultúra vagy a klasszikus emberi kultúra ósdi, avítt s már iskolailag érthetetlenné tett művei vagy a történelem világa. Laza, fiatalos és érdekes így tudatlanul az élet, hiszen kultúra (=elfojtás) nélkül állítólag nincs stressz. Ezzel csak egy baj van, hogy nemrégen Párizs égett, s nem a túlkulturálódás miatt a közép- és kelet-európaiak többsége számára egyértelmű anyagi jólét mellett. A magyar cigányság felfelé vezető útja sem ott kezdődik, ha rögtön szinkronban részt vehet többségi honfitársai művelődési-civilizációs hanyatlásában, az európaiság felszámolásában.
Mert az, amit itt szabad demokrata ámokfutók csinálnak, ezt jelenti. Egy olyan Európa megteremtését, amelyet kevesek pénzzel, médiával – később akár célzott erőszakkal – uralni tudnak. A lenini transzmissziós sajtószakszervezet és civil társadalom új liberális kiadása ismét dübörög, csak éppen a mindent megoldó diktatúra helyett szabadságot hazudik azoknak, akiknek nem osztanak sohasem lapot. Ebben a világban legfeljebb a profitsokszorozó, valahogy felfedezett egyéni tehetség kap majd a tömegből lehetőséget (lásd: fekete bőrű kosaras egyetemi ösztöndíjak az amerikaiaknál), a többi, mint régen a feudális reprezentációknál, marad utcabálos dülöngélő és visító tömeg. Így néz ki az iskolákban a legalacsonyabb szinten egyenlősített társadalom. Közben az egykor eredeti tulajdonosoktól erőszakkal elvett vagyont a közösből kilopott (privatizált) új elit örül az emancipálhatatlan szabad – mindentől felszabadított – társadalmának, amely az ő örök hatalmának legfontosabb biztosítéka.
Magyar Bálint a magyar iskolaügy történetének legnagyobb károkozója. Ha tudja, hogy mit csinál, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért. Ilyen mértékű abszurditások, amelyek regnálását jelzik, még a magyar történelem legsötétebb éveiben sem voltak. Természetesen ő is sikerekről dübörög, már ha egyáltalán hajlandó a kritikákra reagálni. Nálánál elképesztőbb saját „szakemberi” háttere. A nemzeti műveltség és a minél több művelt ember ugyanis mindig – legalább szavakban – cél volt. Most nem az – a divatlózungokkal együtt sem.

A szerző történész, egyetemi docens