Az utolsó harc

Bízunk benne, hogy Saron, aki egész életében harcos volt, ezt a csatáját is meg fogja nyerni – sóhajtotta Raanan Giszin, a kormányfő tanácsadója, miközben főnöke életéért küzdöttek az orvosok a Hadassza kórházban. Ez a mostani helyzetben elég reménytelennek tűnik, azaz a híres hadvezér-politikus ebben az összecsapásban minden bizonnyal alulmarad, abban az esetben is, ha kap még egy kevés időt az emberek között. Orvosai kétlik, hogy ilyen súlyos agyvérzés után képes lenne a miniszterelnöki teendők ellátására. Elég baj ez Izraelnek, a térségnek s a palesztinoknak egyaránt.
Elsősorban hazája politikai élete sínyli majd meg hiányát. Néhány hete bizonyosodott be, hogy Ariel Saron nem egyszerűen az egyik legfontosabb politikai szereplő Izraelben, hanem egyedül uralja a teljes belpolitikát. Korrupciós ügyei dacára benne bízik szinte a teljes lakosság, képes volt elhitetni mindenkivel, hogy egyedül ő hozhat békét és biztonságot, ki tud egyezni a palesztinokkal, a szegénységből pedig kiemeli a népet. Létrehozta pártját, amelyhez azonnal csatlakozott a politikai élet színe-java, és ha nem történik a mostani szörnyű agyvérzés, valószínűleg ugyanolyan földcsuszamlásszerű győzelmet aratott volna március 28-án, mint 2001-ben tette. A Kadima párt azonban most vezető és lényeg nélkül maradt. A középutas politikának nincs igazából létjogosultsága, ha nem áll az élén egy illusztris vezető, aki meg tudja szólítani a minden más erőből kiábránduló csalódottakat, vagy elcsábítani a nem igazán erős pártkötődésű szavazókat vetélytársaitól. Ami várható, az a teljes káosz belpolitikai téren. Az összegyűlt politikusok megpróbálhatják megmenteni a Kadimát, ám egyikük sem számít olyan nagy névnek, hogy Saron örökségét tovább- vihesse. Benjamin Netanjahu Likudja talán megerősödik, ahogy a felfrissült Munkapárt is nyerhet a káoszból, de valójában Izrael veszíti a legtöbbet. Itt ugyanis Saronnak kellett volna folytatnia az elkezdett reformokat.
A Gázai övezet kiürítését Saron azzal akarta folytatni, hogy a következő négy évben meghúzza országa határait, amely egyben a palesztin állam megalakulását is jelentené. E terv nem feltétlenül lett volna a palesztinok ínyére, számos gondot meg kellett volna oldani, ám Saron vitathatatlan tekintélye – és minthogy biztos pont a tárgyalásokban – a megegyezés reményét hordozta. Úgy tűnik, csak az tud valódi eredményeket elérni a térségben, akinek legalább emberöltőnyi tapasztalata van, szoros személyes kapcsolata a tárgyalópartnereivel. Saron épp ilyen volt, rajta kívül talán Simon Peresz, az „örök ezüstérmes” van hasonló helyzetben, ám ne feledjük, már ő is bőven túl van a nyolcvanon. Érdemes leszögezni, hogy Saron politikai szempontból alig egy évvel élte túl ellenségét, Jasszer Arafatot. Hozzá hasonlóan az arab világ néhány „nagy öregje” már itthagyta a politikai csatákat, most Saron ideje is lejárt. A gond csak az, hogy a fiatal tárgyalópartnerek az izraeli ifjakkal együtt csak gyűlölködnek, egymást a pokolba kívánják, pedig egykor a jordán király és az izraeli kormányfő még együtt rúgták fel a protokollt és a biztonsági előírásokat, s gyújtottak rá a tárgyalásoknak otthont adó szálló vécéjében.